Rúni Brattaberg / fotók: Művészetek Palotája

Ha egy vígoperán nem lehet nevetni, akkor zavar támad. Richard Strauss A hallgatag asszonyának csütörtöki bemutatóján az első összehangolt kacarászás a II. felvonás végén jelentkezik. Az is a zenének és a nyugalmazott admirálist alakító Rúni Brattabergnek, és nem Anger Ferenc ingerszegény rendezésének köszönhető.

A rekeszizmokat a zene dolgoztatja. Richard Strauss az első taktusoktól bőkezűen szórja a józan paraszti füllel felismerhető idézeteket (pl. Varázsfuvola), és a partitúra labirintusában elvesző zenetudós számára elrejtett apró utalásokat. A hallgatag asszony felér egy muzikológia kvízjátékkal. Aki felismeri az idézetet, röhöghet. Mögöttem egy német ajkú úr végigkuncogja a teljes első felvonást, hallhatóan a melódiai összefüggések csiklandozzák, nem a színpadon zajló események. Pedig Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok a zenei poénokat magas labdaként adják fel a rendezőnek, aki viszont csak minden tízediket csapja le. A többi kihagyott ziccer a művet mint színházat megöli. Különösen igaz ez az első felvonásra. A darab kétharmadában színpad és zene egyre jobban egymásra talál. A két néma szereplő pantomimje ettől függetlenül végig lóg a levegőben.

A szünetben a sokat látott ősz színházkritikust kérdezi egy ismerőse, mire véli a színpadkép felfújható halcsontvázát. A kritikus tanácstalanul rázza a fejét, majd szó szerint kimondja, ami bennem az első félóra után megfogalmazódott: miért nem koncertszerű az előadás?  A színészi játéknak bőven hagy mozgásteret. Ebbe a felpumpálható halcsontvázba kár a levegőért.

Az olasz kompánia és a vén Morosus

A színházat nem a díszlet és az összefércelt dramaturgiai ötletek teszik. Különösen nem az operát, ahol a rendezőt a zene instruálja, már ha hagyja magát. Anger persze lépten-nyomon jelzi, hogy érti ő a zenét, és tényleg érti, de mintha direkt csinálná, nem aknázza ki Strauss instrukcióit. Pedig a zeneszerző annyi ritmikai effekttel, melódiageggel izgatja a képzeletet, hogy arra valóban mulatságos, mozgáskultúrára bazírozott komédiát lehetne építeni. Persze később a halcsontvázról kiderül, hogy a Morosus szobáját leíró kelléktárban is szerepel, és Anger ezt a motívumot vette nagyító alá, kissé szájbarágósan utalva az öreg tengeri múltjára.

Az előadás tobzódik a színészi vénával megáldott énekesekben. Ilyen első osztályú vokálgarnitúrával mostanság csak nagyon kevés operát rendeztek be. A hangok között gyakorlatilag nincs gyenge láncszem. Rúni Brattabergben hihetően reinkarnálódik az ősrégi toposz, a vén antiszociális agglegény. A commedia dell’arte Pantalonéja, Pergolesi Serva Padronájának Ubertója, Donizetti Don Pasqualéja, Rossini Sevillai borbélyának Dottor Bartolója, Verdi Falstaffja mind egybe van gyúrva Sir Morosusban.

A vén, gazdag tengeri medve élve eltemetve él londoni házában, zajfóbiában szenved, nem akar mást, csak nyugalmat. Ő a komédia valódi főszereplője, nem a hallgatag asszony. Morosus a halált vágyja. Figarója, Schneidebart, Dietrich Henschel zseniálisan intelligens hangi-színészi alakításában azzal szeretne életet lehelni gazdájába, hogy felajánlja, szerez neki egy asszonyt. Persze hallgatagot, aki mégis csak bearanyozza majd az utolsó napokat.

Ám itt gellert kap a sztori, mert közben megjelenik Henry, az elveszettnek hitt unokaöcs, Bernhard Berchtold hajlékony, bel cantistákat meghazudtoló, fényesre csiszolt tenorjának személyében. Az öreg nagy csalódására a rokon nem igazi ármádiát, hanem csak egy éneklő-zajongó olasz színészkompániát hoz magával, mire Morosus kitagadja őt az örökségből. A borbély azonban nem hagyja annyiban a dolgot. A művészetükben megsértett színészekkel álesküvőt rendez az öregnek. Aminta, aki valójában Henry jegyese, játssza el a hallgatag asszonyt, aki a házasság másnapján fúriává változva kicsinálja Morosust.

Íride Martinez és Temesi Mária

Az egzotikus szépségű, Costa Rica-i születésű Íride Martínez Amintája a legösszetettebb figura a darabban. Az olasz operahagyománnyal ellentétben ő valóban megsajnálja a vén kóklert, és nehezére esik az átverés. Puha, lágy, meleg szopránjában végig ott remeg az együttérzés délibábja. Ezért amikor fúriaként tomboló hangja olykor beleveszik a zenekari tuttik viharába, azt a hallgató nem a hangerő hiányaként, hanem az érző lélek nemes gesztusaként aposztrofálja.

Csodás hangok és remek színészek tobzódnak a színpadon. Pasztircsák Polina Isottája és Kálnay Zsófia Carlottája a karakter határait feszegeti, kitágítja, de egyetlen pillanatig sem válnak ripaccsá. Geiger Lajos Morbiója, Szüle Tamás Vanuzzija előtt le a kalappal, Cser Krisztián Farfallója pedig – kis túlzással – valóban Oscar után kiált. Amit egyébként valamennyien meg is kaptak, hiszen a díjat jelképező szobrocskákkal a kezükben jelennek meg a színpadon. Ami az első pillanatban jópofa ötlet, a darab többi részében kínos. A szobrocskát végig a kezükben szorongatják, de minek. Szerepe alig akad, inkább akadályozza őket a mozgásban, az meg valahogy nem tud humorforrássá fakadni.

Ahogy a Temesi Mária által amúgy professzionálisan megformált házvezetőnő figurája is külön életet él a színpadon. Erről persze nem ő tehet, hanem a rendező. Felesleges attribútumokként hurcibálja magával a takarítás közben kezére tapadt kenyérpirítóst, porszívócsövet, lábán a mosogatóvödröt. A már Benny Hill által rég kiherélt gegek nem működnek, a közönség jól hallhatóan nem is díjazza.

Dietrich Henschel, Rúni Brattaberg és Temesi Mária

Strauss műve, mint posztmodern stílusparódia, tulajdonképpen a bel canto és a wagneri örökség összebékítésére tett szórakoztató kísérlet. Az opera műfajának halálát saját halálaként éli meg az idős zeneszerző. A darabot anno Hitler a zsidó származású librettista miatt betiltotta. Ben Jonson 1609-es komédiájának főhősét a zsidó származású Stefan Zweig állította a talpára. Hogyan hallgatták a 30-as évek világában ezt a művet? Már akkor is anakronisztikusnak vagy épp ellenkezőleg, modernnek hatott? Nem tudom.

Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) világklasszis előadásában ugyan egy este erejéig kortárs, élő zenévé válik, és a puszta filológiai érdeklődésnél jóval nagyobb figyelmet érdemel, de mégis, a vitalitásnak azt a hőfokát, amit Rossini, Donizetti, Verdi a fent említett művekben csiholt, Strauss darabja még csak meg sem közelíti. Náluk a mű életet teremt, Strauss az életet múzeumi vitrinbe szuszakolja. Mindezt azért, mert − ahogy Batta András írja nagyszerű monográfiájában – Strauss nem értette, hogy a Műnél az Élet fontosabb lehet.