A Für Elise olyan, mint Mona Lisa mosolya. Ragaszthatunk neki bajszot, csinálhatunk belőle csengőhangot, torzíthatjuk százféleképp, mindent túlél és mindig új jelentéssel gazdagodik. Beethoven bagatelljét Ennio Morricone eredményesen újrahasznosította Sergio Sollima 1966-os Számadás című spagetti westernjében, Tarantino pedig ezt a filmzenévé avanzsált örökzöldet alkalmazta a Becstelen brigantyk nyitójelenetében. Ahogy tőle mgszoktuk: ironikusan és hatásosan.

Egyszer már úgy tűnt, megoldódott a Für Elise rejtélye, de aztán az érvek és ellenérvek kereszttüzében elvéreztek a tények. Hogy ki lehetett Beethoven imádottja, továbbra is titok. A zenetudósok többsége még mindig azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy Elise valójában Therese Malfatti bárónő, muzsikus, a zeneszerző barátja, akinek a komponista bizonyíthatóan ígért apróbb zeneműveket, melyek egyike akár a Für Elise néven elhíresült A-moll, No. 25-ös Bagatelle is lehetett. Beethoven egyébként megkérte imádottja kezét, a hölgy azonban nem élt a lehetőséggel.

A Für Elise műfaji megnevezése bagatelle, csekélység. Beethoven 1810-ben írta, 1867-ben adták ki először, az eredeti kézirat elveszett.

A zeneirodalomban először Couperin nevezi bagatellnek (Les bagatelles) néhány csembalóra írott darabját 1717-ben. Később bővül a terminus jelentésköre, belefér nem csak zongoradarab, hanem egyéb műfajú és más hangszerre írott mű is. A 18. század vége felé megint csak ciklikusan összetartozó kis zongoradarabokat értenek alatta. Beethoven műveli a legigényesebben, a zongorabagatell nála önálló műfajjá avanzsál. Legközelebb Bartók Béla veszi hasonlóan komolyan ezt a formát, 14 míves bagatellje egyben a műfaj emlékművévé válik.

Beethovennél a Für Elise még a vágy villamosa, sóvárgás a soha be nem teljesülő szerelem után.

Morricone a zenéjébe beemelt bagatelle első ütemeivel annak a fickónak a német származására utal, akit Lee Van Cleef a következő pillanatokban ki fog nyírni. A zenei közhely citálása már itt is nyilvánvalóan komikus felhanggal bír.

Tarantino ugyanezzel a szándékkal használja a Becstelen brigantyk első jelenetében, amikor a főgonosz, zsidóvadász német tiszt, Hans Landa megérkezik annak a francia parasztnak a farmjára, akinek - megérzése szerint - van rejtegetnivalója.

Tarantinónál a jelenet filmtörténeti utalásain túl a zene is összetettebb jelentést hordoz. A Morricone-Für Elise idézése nála egyenesen a gonosz leleplezése és kinevetése. A Für Elise itt kacajjá, és ezzel mintegy az értelmezés kulcsává válik.