„Ő volt az egyetlen világhírű zongoravirtuóz, aki undorodott a közönségétől, és valóban és végérvényesen visszavonult ettől az undorító közönségtől. Nem volt szüksége rá. Megvette az erdei házat, berendezkedett a házában és tökéletesítette tudását. Haláláig ketten lakták ezt a házat Amerikában: ő és Bach.” Thomas Bernhard A menthetetlen című regényéből való az idézet, amely ihletett, muzikális és filozofikus emléket állít a zongoravirtuóznak, aki idén lenne 80 éves.

Családneve eredetileg Gold, amit 1939-ben a családfő hivatalosan Gouldra cserél a háború előtti Torontóban felerősödő antiszemitizmus hatására.

Glenn Gould később így utalt a névváltásra: „Amikor azt kérdik, zsidó vagyok-e, azt válaszolom, zsidó voltam, míg tartott a II. világháború.”

Zárójelben, ha már a neveknél tartunk, érdekes egybeesés, hogy a zongoravirtuóznak középső neve is volt, Herbert. Rá egy évre, hogy megszületett, egy másik Herbert éppen karmesteri pályájának elején járt. Karajan 1933-ban Hitler ünnepelt karmestere. Később egyébként a két Berti életre szóló barátságot kötött. Zárójel bezárva.

Gould mindkét szülője zenész, anyukája már terhessége alatt zseniális muzsikusnak szánja a születendő bébit és később mindent elkövet az ügy érdekében. Emma Gould (leánykori nevén Grieg) egyébként a norvég zeneszerző, Edvard Grieg rokona, édesapja ugyanis a zeneszerző unokatestvére. Grieg tehetsége is korán napvilágra kerül és legalább olyan szeszélyes és öntörvényű figura, mint későbbi „leszármazottja”, Glenn Gould.

Nem folytatom élete felvázolását, Bachoz és a Goldberg-variációkhoz fűződő szoros kapcsolatát sem szeretném most újracsócsálni. Ehhez számtalan forrás található a neten, többek között itt (magyar nyelven), meg mondjuk itt (angolul).

Hadd idézzem föl inkább magyarul is megjelent kötetének (Tiltsuk be a tapsot!) egyik fejezetét, amely a Lemezek egy lakatlan szigetre címet viseli. Sokkal beszédesebb, ha úgy emlékezünk rá, hogy belehallgatunk abba a négy lemezbe, amit Glenn Gould hajótöröttként magával vitt volna egy lakatlan szigetre.

Volt akkoriban egy rádióműsor Kanadában, amelyben híres embereket, maguknak való "remetéket" kérdeztek arról, mi lenne az a négy könyv és négy lemez, amit magukkal vinnének a szigetre. Jellemző, hogy az ország legtapasztaltabb remetéjét nem hívták meg a műsorba. De Glenn Gouldot ez nem vágta földhöz. Meghívta magát a saját műsorába, és ahogy tette máskor is, meginterjúvolta önmagát.

Most csak a négy lemezre fókuszálunk. Gould kacérkodik a gondolattal, hogy magával vigye a Karajan-féle Walkürt, de aztán idejében rájön, hogy egy ilyen mű veszélyeztetné az elmélyült lelki nyugalmat, nem való meditációs objektumnak.

Amit viszont biztos bepakolna, az Orlando Gibbons (1583-1625) himnuszai és anthemei a Deller Consorttal. Itt jegyzem meg, a kontratenor reneszánsz kapcsán, hogy Alfred Deller (1912-1979) az úttörője ennek a hangfajnak a 20. században.

Tizenéves kora óta Gould ezt a zenét találta a legmegindítóbbnak, semmilyen élmény nem volt rá ekkora hatással. Gyüjteményében az egyetlen olyan lemez, amelyet élete során háromszor kellett beszereznie, mivel ronggyá hallgatta.

Másodikként Sibelius 5. szimfóniája a Berlini Filharmonikusokkal, Karajan vezényletével. Azért, magyarázza a mester, mert ebben és csakis ebben az előadásban lehet „tökéletes kulisszája az elszigeteltség transzcendens szabályszerűségének”. Alkatilag ő is sarkvidéki típusként aposztrofálja magát, olyannyira, hogy ha az Ördög-szigetre vetné a sors, ő lenne az első fogoly, aki észak felé menekülne. Ez a kép jellemző Gould öniróniájára. Bár az is lehet, ez inkább szarkazmus.

Beethoven G-dúr zongoraversenye Artur Schnabellel és Frederick Stockkal a Chicagói Szimfonikusok élén meghatározó kamaszkori élménye Gouldnak. Ennek a műnek az előadására úgy készült, hogy minden nap feltette a lemezt és „utánozta” a schnabeli frazeálás legapróbb nüánszait, drámai fokozásait. Glenn Gould ekkor volt 13 éves.

Schönberg op. 24-es Szerendádját kockázatosnak tartja. (Én öngyilkosságnak.) De Gould állítja, hogy a mű azon kevés darabok egyike, melyek „kivisznek a szabad levegőre”.

Amikor egyébként Glenn Gould 50 évesen agyvérzésben meghalt, az orvosi vizsgálat megállapította, hogy fizikai állapota egy 80 éves emberének felelt meg.