Vajon miért vállalnak manapság amúgy kiváló énekesek alkatuktól teljesen idegen szerepet? Milyen Carment énekelni, amikor a férjed vezényel? Ezekre a kérdésekre valószínűleg Magdalena Kožena cseh mezzoszoprán tudja az adekvát választ. Ő énekli azon a még frissnek mondható felvételen a címszerepet, amit hűséges társa, Sir Simon Rattle olyan vehemensen dirigál. Ami a magánéletben olyan jól működik, a színpadon nem feltétlenül válik az előadás előnyére.

Évekkel ezelőtt hallottam őt élőben a bécsi Konzerthausban, Cleopatrát zengedezte Handel Giulio Cesare című operájában, Marc Minkowski keze alatt. Mindenkit - a címszereplőt is beleértve - lazán leénekelt a színpadról, technikailag, hangerővel és kifejezőkészséggel egyaránt. Akinek ott nem kapart a torka, amikor Kožena elbúgta a halálvágytól terhes Se pieta di me non senti kezdetű áriát, az kérdezze meg a kezelőorvosát.

Gluck Párizs és Helénájában szenvedélyes nadrágszerepet alakít. Bachot úgy énekel, mint Rilke iszonyú angyala. Hallgassák meg vele a Máté-passióból az Erbarne dich kezdetű áriát, és megértik, miről beszélek.

Vivaldi-éneklését a kritikusok közül többen Cecilia Bartolié fölé helyezik. Ami azért erős túlzás. Szerintem Mozart muzsikája az ő igazi nyelve. Szép példája ennek az Idomeneo. Vagy ott van a 2006-ban megjelent Ária-lemez, finom ügy, azon is a férje, Sir Simon Rattle vezényel.

Rattle a klasszikus zene egyik meghatározó figurája, Mahler-interpretációi etalonnak számítanak, de akár Mozart, akár Bach, akár kortárs szerző szólal meg a kezei alatt, mindig hiteles muzsikus, aki a csontig rágott zenéket is feltámasztja Lázár-sírjukból.

Ez az első eset, hogy mellényúlt, amikor feleségére (ő egyébként már a harmadik), Magdalena Koženára osztotta a Carmen címszerepét. A cseh mezzoszoprán híresen nem játssza meg magát, korunk hősnője igazi antidíva, biciklin közlekedik Berlin utcáin és a ruhatára sem a nagy nevű cégek reklámfelülete.

Intelligens, gondolkodó, önérzetes, határozott, emancipált nő. Minden hiányzik belőle, ami a szenvedélyes, szexuális szabadságot képviselő cigánylányban megvan. Ezen az se segít, ha vörösre festi a haját. Ettől még nem lesz a Don Josét őrületbe kergető démon.

Az hagyján, hogy alkatában nincs semmi Carmenből. De a hangjában sincs semmi az erotikus csábításból. Ettől függetlenül az lehet, hogy Sir Simon Rattle élvezi, amikor a feleségét korunk egyik legjobb tenorbikájának ölében látja lovagolni, de ez nekünk kevés a zenei orgazmushoz.

Osztjuk Tim Ashley, a Guardian kritikusának véleményét, az eredmény egyenesen lankasztó. Rattle elegáns, kissé túlcizellált interpretációja ugyan új életet lehel a darabba, de közben pont a lényeg veszik el.

Hol van a Karajan-féle előadás(ok) erotikája, hol van Beecham vagy Abbado szenvedélyessége?

Kožena hangja Carmenhez kevés. Nem bírja sem szuflával, sem energiával, sem kifejezőerővel. Néha szinte asztmásan énekli a művésznő Bizet örökbecsű dallamait. Ki tudja, lehet, hogy nemsokára a Traviata címszerepében látjuk viszont? Kár, kár, egyetértek a hollóval. Pedig ha Rattle nem lett volna ennyire elfogult, maradandó előadást produkálhatott volna.

Amiért érdemes egyszer mégis meghallgatni, az Jonas Kaufmann pazar tenorja. Placido Domingo óta sem hangilag, sem alkatilag nem azonosult senki ilyen hitelesen Don José szerepével.

Összehasonlításképp hadd idézzek meg egy igazi Carment, Angela Gheorghiut.