Fotó: Esther Haase

Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni Khatia Buniatishvili, Keller András és a Concerto Budapest szombati koncertjéről. Hatásra törekvő, de nem hatásvadás gesztusok jellemezték a hangversenyt. 

Sosztakovics Kamaraszimfóniájának (op. 110a), a  8. c-moll vonósnégyes zenekari verziójának előadása során Keller András olyan tömény, sűrű hangzást és olyan drámai kontrasztokban gazdag dinamikát csalt elő a Concerto Budapest vonósaiból, hogy annak emésztésével el lettünk volna egész este. A komor, sötét tónust, a melankólia tragikummá transzformálását Sosztakovics öngyilkos gondolatainak, magánéleti válságának szokták tulajdonítani. Van, aki ezt tartja zenei végrendeletének. Talán az is indokolja ezt a feltevést, hogy a cirka 20 perces darab tele van önidézetekkel, többek között az 1. csellóverseny egyik témájával. Rendhagyó maga a forma is, öt tétel, amely Beethoven kései vonósnégyeseinek struktúráját és súlyát idézi.

Keller András, aki Sosztakovics zenéjét végre visszacsempészte a budapesti koncertéletbe, most is a mű egyedi olvasatával állt elő. Intim kamarazenét, introvertált muzsikálást hallhattunk, távol az öncélú hatásvadászattól. Lelki vívódást katartikus pillanatokkal, amelyből a basszus szekció derekasan kivette a részét, a vonós hangszerek szinte ütősökké váltak gazdáik kezében a 2. allegro molto tételben.

Hatásra törekvő, de nem hatásvadász gesztus jellemezte Grieg a-moll zongoraversenyét (op.16). Keller és a Concerto Budapest partnere a grúz származású Khatia Buniatishvili volt, aki attraktív külsejével is láthatóan sokakat megbabonázott, zongorázása pedig túlmutatott az emberi dimenzión, de nem démoni, hanem éteri irányba. Buniatishvili a szenvedélyesebb részeknél szinte lebegett a zongoraszék fölött, miközben a legvehemensebb akkordokat is a puszta erőn túl mély kifejezőerővel töltötte meg. Pianissimói nem egyszer hárfahangokat csaltak elő a zongorából. Csak nagyon kevesen képesek a virtuozitást a mondanivaló szolgálatába állítani. Buniatishvili olvadó érzéki-lírai zongorázása a legszentimentálisabb pillanatokban is könnytelen sírás.

Először azt hittem, Chopint játszik a ráadásban. Aztán Bachra tippeltem. Kiderült, hogy Händel g-moll menüettjét játszotta chopinül, lélegzetelállító rubatóval, szenvedéllyel, tűzzel, mégis akkora magánnyal, mintha egyedül lenne egy szigeten, és a hullámoknak muzsikálna. A másik ráadás Prokofjev VII. szonátájának 3. tétele volt, Buniatishvili úgy adta elő, mint egy improvizált jazz számot, majdnem kétszer olyan gyorsan, és kétszer akkora fortéval, mint ahogy egyik nagy méltatója, Martha Argerich játssza. Különös szinesztéziaélményben volt részem. Nem színeket, hanem ízeket generált bennem Buniatishvili játéka. Finom, keleti fűszerek maradtak utána, római kömény, szerecsendió, kurkuma és chili, fahéj és cédrus.

Azt hittem, képtelen leszek több zenét befogadni. A szünet után Dvořak VIII. szimfóniája, bármennyire szeretem, bármilyen jók lesznek is Keller Andrásék, Buniatishvili hiányát biztosan nem csillapíthatja. De a Concerto Budapest már a legelső ütemekkel elvarázsolt. Keller András számomra a romantikus zene historikusa. A szélsőségek közötti árnyalatokat széles skálán tudja kibontani, a szólisták aktív, egymással elmélyülten kommunikáló játékának köszönhetően.

Márpedig a szólistákra nagy felelősség hárul ebben a műben. A fúvós szekció rendkívülit produkált szombat este. Fuvola, oboa, klarinét, fagott, és igen, a rezek, az angolkürttől a harsonákig csodásan hasítottak, rendkívül plasztikus, árnyalt dialógust folytattak Keller keze alatt. Egyedül a hegedűk hangjával nem voltam százszázalékosan kibékülve, pillanatokra, néhány fekvésben avíttan nyúlt a hangjuk, de aztán felülírta ezt a Dvorák által életre keltett természet friss, beethoveni hangja, amely a Pastoraléból oly meghitten köszönt vissza lépten-nyomon.