Fotó: Nemzeti Filharmonikusok

Volt régen a Decca lemezkiadónak a Legendary Performances sorozata nagy nevekkel (Reiner, Kleiber, Solti, Karajan) és máig ható, valóban ihletett előadásokkal. Kocsis Zoltán szombat esti Dvořák-interpretációja méltó lenne rá, hogy felvegyék a halhatatlanok sorába.

Dvořák zenéje gyönyörű és általában ez a veszte. A legtöbb interpretációban az egész művön végighullámzó nosztalgia mint valami szirén csábítja a karmestert a pátosz könnyfakasztó vizeire.

De nem Kocsist. Neki a dvořáki opus minden hangjáról van mondanivalója. Ő nem eszköznek tekinti a művet saját asszociációs rendszere csillogtatásához. Kocsisnak a kisujjában van a 9. szimfónia (is), mégis hangról hangra, szemlélődve, a rácsodálkozás eufóriájába lovalva a zenekart fedezi fel taktusról taktusra a belső összefüggéseket. Ahogy a vadászkürt első megszólalásával ablakot vág a hegedűk mélabús drapériáján, ahogy az oboák és a fuvola fénybe borítják, ugyanakkor elmélyítik az álmodozást, ahogy a csellók hátán becsörtet az üstdob, ahogy az egészet felkapja egy forgószél, mindez pár ütemen keresztül, alig két perc alatt, az olyan érzelmi skálán futtatja végig a hallgatót, hogy a közönség figyelmét, lélegzetvételét a karmester egy csapásra az előadás részévé teszi. Kocsis mesterien bánik a csönddel. Nem a hang ellentéteként, hanem folytatásaként értelmezi. Ettől lesz olyan súlyos és jelentésteli. Kocsis valóban új világot teremt.

A Nemzeti Filharmonikusok egyszerre precízek és oldottak. A szólista megnyilvánulások a tuttikat plasztikusan körvonalazzák. Az üstdobos, egyáltalán a ritmus az előadás egyik fő szervezőelve. Az első fuvola vagy a largo angolkürt szólójának emelkedettsége, a rezek heroizmusa és öröme, a nagybőgők mély tárnái félelmetes arányérzékkel felépített egyensúlyt alkotnak a fenséges és a rusztikus között. A szláv népzenei elemek tisztán, plasztikusan emelkednek ki a dallamvilágból, nemcsak a harmadik tétel dülöngélős-sörhabos táncmulatságában, de a nosztalgikus vagy heroikus pillanatokban is. A negyedik tétel allegro con fuocójában Kocsis és csapata minden energiát mozgósít. Miközben be-bevillan az első tétel főtémájának emlékező motívuma, Kocsis egyetlen pillanatra sem enged a pátosznak. Csak az ihletnek.

Ihletben a koncert első felében sem volt hiány. Glinka Ruszlán és Ludmillájának nyitányával Kocsis a Nemzeti Filharmonikusok élén megteremtette az est népzenei gyökerű alaphangulatát.

Fotó: Fejér Gábor - NF

Aztán besétál a színpadra Emmanuel Pahud, és pimasz eleganciával belefog Hacsaturján Hegedűversenyébe. Na persze a fuvoláján, amelynek nem csak a bevonata, a hangja is akárhány karátos aranyból van. A művet Hacsaturján David Ojsztrahnak írta, de Jean-Pierre Rampal, minden idők legnagyobb fuvolavirtuóza a szerző bábáskodása mellett átültette a saját hangszerére.

Pahud virtuóz technikájánál csak a könnyedsége lenyűgözőbb. Mintha soha semmi erőfeszítésébe nem kerülne hangszerének megszelídítése. A nehéz futamokat, a virgonc tempókat, az édes dallamokat műgonddal formálja meg. Hangindítása misztikus, egyszerre telt, érzéki és légies minden fekvésben, akkor is, amikor olyan reszelősen fújja, mintha ő lenne Ian Anderson, a Jethro Tull frontembere, és progresszív rockot nyomna.

Kocsis érzékeny, lényegre törő, elegánsan laza kézjeleire a Nemzeti Filharmonikusok hangerőben, színben, tempóban odasimulnak a szólistához. Pahud ekkor mintha az egész zenekar összes hangját beszippantaná, majd kilehelné a fuvoláján keresztül. Nem az a furcsa, hogy tökéletes játéka már-már az abszurditás, a valószerűtlen határát súrolja, hanem az, hogy tökéletesen tisztában van saját zsenialitásával. De most, nagy örömömre nem teszi-veszi magát a színpadon, mint egy évvel korábban.

Az első tétel látványos tűzijátéka után a közönség egy része lelkesen tapsol, feltételezem, nem azért, mert úgy véli, itt a vége. A karmester fejcsóválva mutatja, hogy három tételes a mű, tartogassuk a tapsot a végére. Pahudnek közben még arra is van energiája, hogy némajátékkal eljátssza, ha a közönség úgy gondolja, elég volt, ő akár mehet is.

Ráadásnak Pahud Debussy Faunját kelti életre, azon az elégikus, mégis megrázóan realista hangon, ahogy a Hacsaturján-mű második, andante sostenuto tételének fájdalomtól vibráló dallamát is elfújta.

A zárótétel táncos apoteózisában díszes-barokkos, keleti motívumokkal fűszerezett ornamentikák mögül egyre szilajabbul tör elő a népzenei gyökérzet, szinte programszerűen rámutatva nemcsak a konkrét műnek, hanem magának a zenének az eredetére.