fotó: Suzanne Schwiertz

A világ legrégebbi működő operaháza, a nápolyi Teatro di San Carlo egy háromfelvonásos Verdi operával, a Luisa Millerrel készül a fesztiválra. Az opera címszerepében a világhírű, román énekesnő, a Zürichi Opera tagja, Elena Mosuc tér vissza Budapestre.

 

Honnan az éneklés iránti szenvedély? Voltak példaképei?

Gyakorlatilag amióta az eszemet tudom, mindig énekeltem: a családban, a templomban, az iskolában. Mindig mindenhol azt mondták, szép hangom van. Úgyhogy nem is volt más választásom. Amikor 16 éves lettem, beiratkoztam a szülővárosom, Iasi művészeti iskolájába. Az első énektanárom Mioara Cortez, a híres Viorica Cortez testvére volt. Mioarának egészen rendkívüli hangja volt. Valahányszor meghallottam a rádióban, elbőgtem magam, és azt mondtam a nagyszüleimnek, akik neveltek, hogy olyan énekes szeretnék lenni, mint ő. Ő volt az első példaképem. Aztán persze Callas, Caballé, Sills, Scotto, Gruberova.

Hogyan készül fel egy-egy új szerepre?

Először átfutom a partitúrát, majd meghallgatok néhány felvételt olyan énekesekkel, akiknek hasonló a hangkaraktere az enyémhez, aztán eldöntöm, egyáltalán nekem való-e már a szerep, elég érett vagyok-e hozzá. Sokszor visszamondtam már felkérést azért, mert időt akartam hagyni a hangomnak és egész személyiségemnek ahhoz, hogy felnőjek az adott szerephez. De ha úgy döntök,  elég érett vagyok hozzá, akkor először megtanulom a szerepet hangról hangra, semmit sem bízok a véletlenre. Aztán jön a színpadi megformálás, és így lépésről lépésre összeáll a kép.

Hogy jutott el az egyre drámaibb szerepekig, mint amilyen a Luisa Miller?

A Luisa Millerrel 2000-ben debütáltam Zürichben, vagyis ennek már 15 éve. Sosem voltam az a tiszta koloratúrszoprán, mint ahogy sokan gondolják az Éj királynője miatt, amit vagy 250 alkalommal énekeltem. A hangom az évek során egyre erősödött, fejlődött, míg elnyerte mostani, drámai koloratúr színét-természetét. Ezért énekelhetek olyan szerepeket, mint Stuart Mária, Boleyn Anna, Norma. Idén debütálok Donizetti Roberto Devereux című operájában.

Tapasztalt Éj királynőjeként mit gondol, mi a különbség Mozart és általában a bel canto között?

Ha úgy tetszik, már Mozart vokális zenéje is egyfajta bel canto, persze Mozart stílusában. Vannak bizonyos szabályai a 18. századi éneklésnek, amiket tiszteletben kell tartani. A 19. századi bel canto stílusban nagyobb a szabadság a frazírozásban, ott puha, bársonyos, hajlékony, színekben gazdag hangképzésre van szükség. Míg Mozartnál erőteljes zenekari holdudvar veszi körül az énekhangot, addig a bel cantóban a kíséret még nagyobb teret enged a vokális brillírozásnak. Ezért nehezebb bel cantót énekelni, mert az énekes csak a saját hangjára, vokális tudására támaszkodhat, hogy minél szebb, érdekesebb, izgalmasabb legyen a figura hangi megformálása.

Ha választania kellene Donizetti, Verdi, Puccini zenéje közül, melyiket választaná? Melyik áll önhöz a legközelebb?

Mindegyiket imádom, de momentán Verdi tesz a legboldogabbá. Az ő zenéje a legnehezebb, a legösszetettebb számomra.

Létezik ma is rivalizálása dívák között? Anno Callas és Tebaldi versengése állandóan címlap sztori volt.

Egy időben talán volt egy kis cicaharc Angela Gheorghiu és Anna Netrebko között, de szerintem ez manapság nem igazán jellemző. Inkább a lemezkiadók versengenek egymással, akik egy-egy énekest szeretnének rivaldafénybe állítani, időnként olyanokat is, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Ma már nem dívik a dívaság. Kár, mert amúgy érdekes lenne.

Sokan az opera halálát vizionálják. Azt mondják, ez az anakronisztikus műfaj már nem alkalmas arra, hogy valódi emberi érzelmeket ábrázoljon a 21. században, pláne nem a fiatalok számára. Mit gondol erről?

Szerintem ez tévedés. Akkor mivel magyarázza azt a tényt, hogy egyre több fiatal ül a nézőtéren? Egy jó előadás, egy jó rendezés képes új életet önteni a legavíttabbnak tűnő darabba is. A zene pedig időtlen, a zenében megjelenő érzelmek és emberi viszonyok kortalanok, ama is érvényesek. Gondoljon csak a Traviatára, vagy a Rigoletto Gildájára vagy éppen a Lammermoori Luciára. Bármelyikük létezhetne ma is. Ma is képesek emberek meghalni a szerelemért. Szerintem az opera nagyon is aktuális emberi érzéseket boncolgat. Nem véletlen, hogy a rendezők előszeretettel aktualizálják ezeket a sztorikat.

Mit jelent az ön számára az opera?

Három órára kiszakadni a valóságból, ez mennyei érzés. Vagyis az opera számomra nem csak mesterség, hanem az a hely, ahol szeretek lenni, élni, emberi kapcsolatokat megélni. Művészként, amikor egy szereppel bajlódom, igyekszem a lehető legtermészetesebb megoldásokat találni, hogy hihető legyen az alakításom. Megpróbálom feltérképezni a figura pszichológiai mozgatórugóit a szereppel való teljes azonosuláshoz. Ez boldoggá tesz. Mintha párhuzamos világokban élnék, olyanokba, amelyek hol szebbek, hol csúnyábbak, mint a mi 21. századi valóságunk.

A hagyományos vagy a modern rendezéseket kedveli jobban?

A hagyományos, de aktualizált rendezéseket szeretem. Lehet modern, de legyen szép, szép ruhák, esztétikus díszletek, és legfőképpen szervesen épüljön a darabba. Az értelmetlen német rendezéseket viszont ki nem állhatom.

Milyen szerepálmai vannak?

Szerencsére már majdnem mindent elénekelhettem, ami illik a hangomhoz. Ezek márt nem álmok, hanem a megvalósulás küszöbén álló szerepek. Ilyen a Trubadúr Leonórája vagy a Roberto Devereux Elisabettája. Desdemonát is szeretném egyszer elénekelni.

Ünnepelt dívaként hogyan sikerül megmaradni hétköznapi embernek is?

Persze, élvezem a közönség szeretetét, a rajongókat, egy-egy jól sikerült előadás után a szűnni nem akaró tapsot. Ugyanakkor ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bárki, elmegyek bevásárolni, a strandra, megvan a kiegyensúlyozott privát életem.

Az ön olvasatában mi a Luisa Miller aktuális üzenete?

Az áldozathozatal és a szerelem, ez a kettő, ami világos ebben az operában. Csak nagyon kevesen képesek arra, hogy a szerelmükért áldozatot hozzanak, mert amúgy a szerelemben a legtöbben inkább az önzésre vagyunk hajlamosak. Szerelem és önfeláldozás, a romantikus opera két alaptémája, különösen elgondolkodtató lehet egy olyan értékvesztett világban, mint amilyenben élünk.

***

A nagyszerű szoprán a legrangosabb operaszínpadok vendége, énekelt Barcelonában, Berlinben, Bécsben, Salzburgban, Milánóban, Velencében, Veronában, Brüsszelben, Amszterdamban, New Yorkban és Dallasban. Olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Nikolaus Harnoncourt, Christoph von Dohnanyi, Fabio Luisi, Lorin Maazel, Gustavo Dudamel és Daniel Harding. Luisa Miller szerepét az elmúlt évtizedben óriási sikerrel énekelte, többek között a Milánói Scalában. Az est dirigense az ifjú Daniele Rustioni lesz, akit a brit Opera Magazine által alapított Nemzetközi Opera Díj kurátorai 2013-ban az Év felfedezettjének választottak.