Azt mondja előttem egy kritikus a másiknak: „Engem baromira bosszant ez az idétlenkedés”. Mire a másik: „Nekem belefér”.

Nekem meg pláne. Pont az idétlenkedés, a show teszi élővé a többnyire rég elfeledett barokk szerzők egy kaptafára készült operaáriáit. Simone Kermes és Vivica Genaux, a két barokkspecialista operaénekes számára az egykori dívák, Francesca Cuzzoni és Faustina Bordoni Blikkbe illő, botrányos színpadi marakodása adta az ötletet.

Ilyen a barokk popzene

Az ötlet jó és jellemző a historikus szemléletre. Visszanyúl a múltba és a rekonstrukció történelmi gesztusából valami kortárs születik. Így lesz a barokk a komolyzene könnyűzenéje. Nem véletlen, hogy a ráadás ABBA- egyveleg, aminek pikantériáját az adja, hogy a zenei kíséret bélhúrokon és csembalón szólal meg.

Simone Kermes, a hiperaktív szoprán úgy rázza és teszi-veszi magát a színpadon, mint egy popzenész. Vokális akrobatikáját is sok popzenei geggel-elemmel pakolja tele, vaskakashangon sikolt, rikolt, huhog, vonyít. Sokszor alulintonál, de mivel minden gesztusa szélsőségesen ordenáré, ezt is inkább a műfaj feltámasztása érdekében tett ironikus gesztusként élem meg.

Vivica Genaux és Simone Kermes

Vivica Genaux hangerőben elmarad Kermes mögött, de ezt jól kompenzálja sajátos hangtechnikájával és egyedi hangszínével. Lemezen sosem tudtam megbarátkozni vele, de élőben nagy élmény. Mintha jégkockával a szájában énekelne, hangja hűvös, mint az After Eight. Sosem melegszik át igazán, pedig korporálisan és vokális temperamentumát tekintve is mediterrán alkat, még akkor is, ha a valóságban Alaszkában született.

Cicaharc helyett ciciharc

Érzelmek felkeltésében viszonylag szegény volt a koncert, de erről nem az énekesek tehetnek. A barokk operaáriák egy-egy lelkiállapotot rögzítenek, először még izgalmasnak tűnnek, de hamar unalmassá válnak. Igaz ez az estet alkotó komponisták többségére. Bár a historikusok mindent elkövettek, Bononcini, Hasse, Vinci, Porpora sosem lesz már a repertoárok sztárja. Egy-egy ária erejéig csak-csak, bár Händel két darabja, a Spera che questo cor és a Piangero la sorte mia érzelmi strukturáltságát tekintve kiragyog valamennyi közül.

Ha már párbajról van szó, valakinek ugye győznie is kellene. A két díva ennek érdekében bokszkesztyűt húz, és eljátssza a küzdelmet, a végén dekoltázsukat is egymásnak düllesztik, így lesz a műsorfüzetben beígért cicaharcból ciciharc. Az erotikus feelenget megpecsételik egy csókkal.

A közönség őrjöng, a kritikus előttem csóválja a fejét.

„Nálad ki nyert?”– kérdezi a kollégáját.

„Nálam Genaux. És nálad?

„Kermes”.

Ön szerint ki volt a jobb?