Keller András vezényel, Jevgenyij Koroljov a zongoránál (fotó: Fejér Gábor /Zeneakadémia)

Jevgenyij Koroljov szikáran zongorázott, Keller András keze alatt a Concerto Budapest harsányan szólt. Maradt bennünk hiányérzet. Kritika.

Jevgenyij Koroljov azt mondta egy interjúban, hogy Bach zenéjét nem lehet elrontani. Akkor is jó zene marad, ha rosszul adják elő. Ezzel szemben Mozart rögtön szétesik, ha rossz kezekbe kerül. Nem állítom, hogy ez történt a vasárnapi koncerten Keller András, a Concerto Budapest, illetve Jevgenyij Koroljov előadásában. Csak éppen hiányzott a darabból mindaz, ami Mozart zenéjét fémjelzi: dráma és könnyedség, líra és humor tömény elegye. Márpedig a c-moll zongoraversenyben (K. 491) egy egész emberi életre elegendő szenvedély és fájdalom van felhalmozva.

Keller András erőteljes, harsány kontúrokkal dolgozik, és ezzel megrepeszti a mozarti zene porcelán felszínét. Koroljov zongorajátéka ezzel szemben túl szikár, úgy ropogtatja a billentyűket, mintha rózsafüzért morzsolgatna. Bal kézben gyászos koporsóhangokat morzézik, jobbjának bachi gyengédsége ezúttal rejtve marad.

Ennek ellenére mintha Mozart közben is Bachot játszana. Túl józan az érzékiség templomába. Márpedig Mozart minden hangját átjárja a bódító, parfümös érzékiség. A 2. tétel buja szomorúsága legfinomabban csak a fuvola és a zongora párbeszédében kap hangot. A klarinét, fagott, kürt is képes fenntartani a zongorával folytatott dialógus során a titokkal terhes hangulatot, az oboa bizonytalankodása azonban illúzióromboló.

A második tétel kedélyállapota a Figaro grófnőjének 3. felvonásbeli áriájára emlékeztet (Dove sono i bei momenti), tele az elveszített szerelem, bársonyos bőr, gyengéd érintés iránti panaszos sóvárgással. Koroljov jobb keze alól, mint ahogy olvadó hólé az ereszről, úgy csepegnek az emlékezés hangjai, de a zenekar tömör hangzásába, ha ezer évig csepegne, akkor sem tudná átküzdeni magát.

Keller akkor a legmozartibb, amikor Beethovent vezényel. Az estét záró 4. szimfónia első tételében a semmiből való teremtés misztikus aktusát ugyan túl gyorsan lezavarja, de a főtéma táncos lüktetésében mozarti bájt csihol a vonósokból. A finálé főtémájának ismét vonósokon száguldó, örökmozgó tizenhatod figurái szintén mozarti hangulatot kölcsönöznek a befejezésnek.

A koncert Beethoven Nagy fúgájával kezdődött, ami olyan szinten kortárs zene, hogy saját valóságunk még el sem jutott hozzá. A vonósnégyes vonószenekari átiratát hallottuk, ami egy kicsit megkönnyítette a befogadást. Valaki azt mondta róla, hogy jobb partitúrában olvasni, mint hallgatni. Megemészthetetlen, felzaklató zene hatalmas hangközi bakugrásokkal és fojtogató kromatikával, amit Kelleréknek sikerült diadalmasan feloldani a befejezésben.

A koncert programjában szerepelt még Bach d-moll zongoraversenye (BWV 1052). Keller András és Koroljov itt szépen összedolgozott. A slágerzenét valamennyire megszabadították a közhelyektől, bár ez majdnem akkora feladat, mintha a Für Elise-t akarták volna primer zenei élménnyé alakítani. Bár Gardinernek, Harnoncourtnak sikerült mélyebbre ásnia a d-moll zongoraversenyben, azért Kellerék előadása volt annyira jó, hogy a historikusokon edzett fület is kielégítette.

Amikor aztán a ráadásban Koroljov elővette Bach Goldberg-variációját, amellyel olyan szinten egybeforrt, mint anno Glenn Gould, akkor a zongora újjászületett a kezei alatt. Mintha nem is ugyanaz a hangszer volna.