Pinchas Zukerman Vivaldi, Bruch, Mozart, Mendelssohn zenéjével a tenyeréből eteti a Zeneakadémia közönségét. A koncert hakni karaktere már a program összeállításából kiolvasható, csupa sláger. A nagy név egymás után négy alkalommal is képes megtölteni az intézmény Nagytermét. A 65 éves világhírű muzsikus hegedűművészi múltját és karmesteri pálcáját is becsomagolta a turnéra. A színpadon olyan, mint egy sztárszakács kordában tartott, diszkrét pocakkal, aki igyekszik bebizonyítani, hogy cukrásznak sem utolsó. Desszertnek a feleségét szolgálja fel. A hidrogénszőke, pikáns megjelenésű Amanda Forsyth valószínűleg eddig sem a csellójátékával kergette őrületbe a férfiakat.

Őrületről szó sincs. Ezen az előadáson a zene nem nyit se ajtót, se ablakot más dimenziókra. Viszont annál többet becsuk. Az egyetlen plusz, hogy mégis csak a Budapesti Fesztiválzenekar ül a pódiumon, amelynek játéka Vivaldi esetében is kifogástalan, noha teljességgel tájidegen. Vivaldit a historikus előadók tették barockkosan korszerűvé. Az ilyen ódivatú megszólaltatása ma már paródiának hat. Megfejthetetlen számomra, hogy az igényességéről ismert együttes hogyan tudja összeegyeztetni saját kifinomult ízlését Zukerman nyálas játékával.

A hegedűs romantikus ömlengése nem ismer határokat. A hangot nyújtja, édes szirupba mártja, maszatolja, szétvibrátózza, mindenféle manírral púderezi, színezi. Hegedűjével, amikor épp nem sűríti-sötétíti a tónusát, fémesen kivisít a BFZ homogén hangzásvilágából. Kalóriadús bazseválását nem tudom másképp értelmezni, csak egy saját sikerétől megcsömörlött művész cinikus gesztusaként. Játékának vásári-lakodalmas stílusa csiricsáré dekoráció a semmitmondás oltára fölött.

Max Bruch zenéje teljességgel érdektelen a sorban, nem véletlen, hogy mindig Brahms árnyékában élt. Mozart Haffner-szerenádjából csak az első négy tétel hangzik el. Úgy látszik, Mozart pillanatokra képes Zukermanben felébreszteni régi önmagát, amikor még gondolt valamit a zenéről. Persze itt is giccsesen hatásvadász, de manírjai kevésbé gyomorforgatóak. Sokat segít ebben a BFZ összehangolt, lelkes játéka, noha momentán távol van attól a Mozart-képtől, amit a Le nozzéban hallottunk tőlük.

A ráadás Kodály hegedűre és gordonkára írott duójából (Op. 7) a harmadik tétel prestója. Ebben a házaspár leleplezte önmagát. Elárulta, hogy van benne érzékeny muzikalitás, gondolat, mondanivaló. A két hangszer érzékien olvadt össze az elektromosságtól vibráló táncritmusban. Ha így is lehet, akkor mire fel az a sok vásári komédiázás?

A kérdésre Mendelssohn 4. „Olasz” szimfóniája sem adott adekvát választ. Zukerman végre karmesteri pálcára cserélte a hegedűt. Hogy pontosan hol van ő ebben az előadásban, nem tudom. Van egy olyan érzésem, hogy a BFZ zseniális muzsikusai nélküle is pont ilyen fergetegesen bontanák ki ezt a szép, színes tájképekkel díszített hangzó tapétát. De ha tévedek, annál jobb. Mert akkor karmesterként legalább értékelhetem Pinchas Zukermant.