Fotók: Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Arra számítottam, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon populáris giccsparádét rittyentenek Puccini Pillangójából, amely természeténél fogva amúgy is pengeélen táncol a szentimentális könnyzacskópukkasztás és a lélekemelő katarzis között. Rost Andrea és Andrea Caré, illetve az Operaház zenekara Héja Domonkossal a karmesteri pulpituson azonban már az első tíz percben porig rombolt minden előítéletet.

Nincs még egy ilyen szadista mű az operairodalomban. Puccini 15 éves Pillangóját, az elszegényedett nemesi családból származó gésát, kéjvágyból szőtt lepkehálóval gyűjti be a szemét, pedofil, amerikai tengerészhadnagy. Miután szexuális éhségét csillapította, lelép Lincolnra keresztelt hajóján Amerikába. Szövegben és partitúrában lépten-nyomon iróniába botlunk. Lincoln törvényileg törölte el a rabszolgaságot, miközben Pinkerton egy szexrabszolga szintjére zülleszti a szerencsétlen japán gésát.

Puccini az amerikai himnusz pár taktusából, ahogy az eredeti japán (nép)zenékből is, vezérmotívum-rendszert sző, még ha nem is olyan pókhálószerűen sűrű képződményt, mint Wagner. Az emlékezőmotívumokat Puccini a Pillangókisasszonyban mindig a jellemábrázolás, sőt jellemfejlődés szolgálatába állítja. Pinkerton is előnyére változik, de amikor amerikai feleségével három év után visszatér a tett színhelyére, hiába marcangolják a lelkiismeret fekete kutyái, már csak egy holtestet ölelhet magához.

A Margitszigeten Héja Domonkos az első taktustól az utolsóig képes volt szenvelgésmentesen ábrázolni a halálra ítélt kis japán gésa kálváriáját. Az Operaház zenekara ismét bebizonyította, milyen koncentráltan, érzékenyen, egymásra figyelősen tud játszani. Bár itt-ott elsikkadtak finomabb részletek, néha mintha túl gyorsan lapozott volna a karmester a partitúrában, a hangzás egésze az erősítés, a mikrofonok és a hangszórók technikai közbeiktatása ellenére sem torzult olyan mértékben, hogy az a hangminőség vagy plaszticitás rovására ment volna.

Rost Andrea és Andrea Caré

Sőt a karmesternek az a törekvése is nagyon jól érvényesült, hogy a zene japán koloritját megszabadítsa a szimpla egzotikumtól, az öncélú esztétizálástól. Mondom, törekvés volt ez, nem száz százalékban megvalósult koncepció, mint mondjuk Tullio Serafin 1958-as felvételén, ahol a muzsika japán rétegét a karmester „mindvégig elidegeníti, nyomasztó másságként érzékelteti az emberi természetességhez és spontaneitáshoz képest.” Ahogy azt Fodor Géza anno éleslátóan megjegyezte.

Közvetlenül a kezdés előtt egy hang bejelenti, Rost Andrea vírusos betegséggel küzd, ennek ellenére vállalja a fellépést. Csak addig aggódunk érte, amíg meg nem halljuk tőle az első hangokat. Aztán már nincs miért izgulni. Rost Andrea Pillangókisasszonya torokszorítóan hiteles. Nem akarja velünk elhitetni, hogy tizenöt éves, de szerelmes lelkesedésében nem egyszer a kamaszlány hangján szólal meg. Az Un bel dí vedremo áriát a remény utáni éhes vággyal, mélyről felhozott valódi lelki tapasztalattal énekli. A szemünk előtt válik szerelmes kamaszból csalódott, kifosztott, halálraítélt nővé.

Rost Andrea hangjának elképesztő árnyalatgazdagságával folyamatosan sokkolja a hallgatót, bámulatos arányérzékkel adagolva a szenvedély aránytalan szélsőségeit. A pillangót kiszabadítja a szimbólumok lepkeházából és ismerős-ismeretlen női sors körvonalait rajzolja a Margitsziget sötét egére. Akkora hang, hogy felül tudta múlni legnagyobb lemezélményeimet, Tebaldit, Moffót, Victoria de los Angelest.

Az előadás egyensúlya még így is felborulhatna, ha Pinkerton másodosztályú tenor volna. De a Pavarotti-tanítvány Andrea Caré egyenrangú partnere Rost Andreának. Egy saját vágyaiba szerelmes tiszta hang, amely mégsem válik narcisztikussá. Annyira nem is szemét, mint amennyire lehetne. Hangjában, alkatában van valami joviális melegség, amivel az első felvonásban képes elhitetni velünk, hogy a konzul figyelmeztetése ellenére talán mégis tisztességesek a szándékai. A Viene la sera csábító, fülledt hangjait képes folyamatosan izzásban tartani.

Wiedemann Bernadett Suzuki szerepében

Innentől kezdve a mellékszereplők már nem igazán tudnák veszélyeztetni a darabot, de ha jók, akkor sokat emelhetnek az összképen. Wiedemann Bernadett Suzukija pedig egyenesen eszményi, mélyen zengő, letisztult, grandiózus alt, szolgáló szolgai hang nélkül. Wiedemann igazi, karakán személyiséget farag a figurából.

Megyesi Zoltán Goroja kissé szembemegy a hagyománnyal. Hiányzik belőle a házasságközvetítő gennyes, tenyérbe mászó, pénzéhes buffohangja. De ennél nagyobb hiányérzetet nem keltett bennem.

Sharpless, az amerikai konzul szerethető, maga a megtestesült empátia. Busa Tamás botra támaszkodó recsegő bariton, mintha nem csak a teste, hanem a hangja is bicegne. Nem tudom eldönteni, hogy ez a szerepformálás része vagy a vokális hanyatlás jele.

Anger Ferenc rendezőnek nem volt sok dolga. A stilizált japán pavilon, a vitorlákat imitáló fehér zászlók, az árnyjátékok mind jól ismert közhelyek, melyeket sikerült összehangoltan, hatásvadász allűrök nélkül működtetnie. A forgószínpad funkciójának lélektanilag is következetes mozgatását már rég láttam ilyen szépen megvalósulni. Ez az előadás a világ bármely nagy presztízsű operaszínpadán megállná a helyét. Fantasztikus, hogy a Margitszigeten ilyen megtörténhet.