Mostanában a legizgalmasabb magyar vonatkozású lemezek az ECM Records kiadásában jelennek meg. A legutóbbin Schiff András Ludwig van Beethoven kései zongoradarabjait prezentálja. Az album két lemezt tartalmaz és mindkettő főszereplője a Diabelli-variációk (op. 120). Miért játssza el kétszer Schiff András ugyanazt a művet egy albumon? Komoly oka van.

Az első lemezen az op. 111-es c-moll szonáta előzi meg Beethoven zongorára írott főművét, a másodikon a Hat bagatell kíséri. Az egyik közvetlenül az opus magnum előtt, a másik utána született. Jelenlétük nem arról szól, hogy valamivel ki kellett tölteni a hasznosítható lemezidőt. A c-moll szonáta felkészít a Diabelli befogadására, a Hat bagatell pedig levezeti a felgyülemlett feszültséget. Schiff értelmezésében mindenképp.

Beethoven zongorára írott 33 variációja ugyanis nem tartozik a könnyen emészthető muzsikák közé. Bár maga a tánctéma ártatlan tündérkék ugrabugrálás, Beethoven folyamatosan bekeményít ritmusban, dallaminvencióban, harmóniában. Charles Rosen szerint könyörtelen céltudatossága és rendíthetetlen komolysága még ma is negatív érzelmeket vált ki. Azért, mert a Diabelli megrázóan modern, sőt ha úgy tetszik posztmodern mű. Beethoven már úgy ismétel, hogy az repetitívnek hat, mellette Steve Reich minimalizmusa unalmas zsákutcának tűnik.

A Diabelli avantgarde szellemisége persze csak megfelelő kezekben válik nyilvánvalóvá. Általában a nagyok mernek hozzányúlni, ők is főleg érett korszakukban. Serkin elvont, Richter szenvedélyes, Sokolov táncoló medve, Brendel szenvtelen, Arrau romantikus, Anda Géza mikroszkopikus vagy Kurtág Márta túlkomolykodott játékának közös nevezője a jobb és bal kéz kontrasztja. Az interpretációk többsége a két kéz harcára, az európai gondolkodás dualizmusára építi mondanivalóját.

Schiff András forradalmi újítása, hogy basszusaival nem kalapálja agyon a magas hangokat, játékával merőben szokatlan, beszélgetős kapcsolatot teremt a szólamok között, és ezzel újraszövi a darab textúráját.

Külön bravúr, hogy megközelítésmódjához a megfelelő hangszert is megtalálta. Már-már historikus attitűddel közelítette meg a kérdést. Azt mondja a kísérőfüzetben olvasható interjúban, hogy Byrdtől Pierre Boulezig szinte az egész zongorairodalmat Steinwayek közvetítésével ismertük meg, amely mára a hangzás globalizálódásához vezetett. Haydn, Mozart, Beethoven vagy Schubert zongoradarabjai azonban többről szólnak, mint az erőről, a csillogásról, a hűvös objektivitásról.

A Steinway-globalizmussal szembeszállva Schiff az első lemezen egy 1921-es Bechstein zongorán, a másodikon egy korhű, Franz Brodman fortepianón szólaltatja meg a Diabelli-variációkat, utóbbi felvételt ráadásul a bonni Beethoven-házban rögzítették.

A fortepianón Schiff a hangzás újszerűségének, kerekségének és áttetsző finomságának hangsúlyozásával a beethoveni humor regisztereinek még szélesebb tartományaiba enged bepillantást. Hogy végső soron mennyire nem a hangszer, hanem a zongorista személyisége számít, arról pont a fortepianós verzió árulkodik a legjobban. Andreas Staier korábban szintén hasonló hangszerrel rögzítette a művet lemezen, ám ő habkönnyű, szétcsilingeltetett, hatásvadász, lightos valamit produkált.

Nem tudnék választani Schiff két verziója közül. A legjobb egymás után meghallgatni őket, először a Bechsteinon, aztán a Brodmanon. Erősítik és értelmezik egymást. Különösen azokat a részeket érdemes összehallgatni, ahol Beethoven a mintául szolgáló Goldberg-variációk szerzőjét, Bachot élteti (Var. 24, 29-31). Átüt rajtuk Schiff mélyről fakadó Bach-rajongása. Vagy ahol Mozartot idézi (Var.22), fergeteges Leporelló zsörtölődésének paródiája.

Meghallgattam még Schnabel 1937-es felvételét, akinek a játéka-hangzásvilága Schiff András számára – saját bevallása szerint – mértékadó, és aki szintén a Bechstein zongorát részesítette előnyben. Schnabel előadása extrovertált, túlzengetett pedálhasználattal. Schiffé inkább befelé forduló, poézis és játékos humor improvizatív keveréke. Lehetne akár a zongorista önarcképe.