Kedd este a Müpában az évadnyitó koncertet Kocsis Zoltán betegsége miatt Kovács János, a Magyar Állami Operaház első karmestere dirigálta. Beugrása frenetikusra sikeredett, Debussy Egy faun délutánja, illetve A tenger című „szimfóniája” után Bartók Kékszakállúját úgy szólaltatta meg, ahogy én még nem hallottam soha.

Noha Mallarmé költeménye ihlette, a Faun nem az irodalmi mű illusztrációja, nem a görög mitológiai félig ember, félig kecske délutáni ejtőzésének, nimfák utáni sóvárgásának hangfestménye. Ebben az előadásban biztosan nem.

A fuvolán megszólaló hangsor nem ábrázol, hanem kérdez és panaszkodik, sóvárog és révül. Egy sajátosan nyugati meditáció kezdőhangjai ezek, amelyek önnön variációira bomlanak, fel- és leépülnek, tekeregnek, kanyarognak, kiteljesednek, elfogynak. Ez a zene nem akar mondani semmit, sőt meg akar szabadítani attól, hogy hallgatása közben bármit is megfogalmazzak. Csak van, csak történik. Használhatnék nagy szavakat. Hogy a magányos teremtmény emberré válás utáni sóvárgásának zenéje. Vagy inkább: ilyen lehet egy jól sikerült hipnózis. Lent vagyok alfában, csecsemőszemmel nézem a világot. Nem tudok róla semmit. Csak kíváncsiság van bennem és vágy.

Jóllehet a három tételes Tenger műfaji megnevezése Debussy részéről három szimfonikus vázlat, valójában három tételes szimfónia, amit hallunk. A tételeknek még címet is adott szerzőjük, az első Hajnaltól délig a tengeren, a második Hullámok játéka, a harmadik A szél és a tenger párbeszéde. Erős a csábítás, hogy a zenét e fogalmi iránytű segítségével próbáljam értelmezni, de a zene az intellektuális megközelítésnek még a szándékát is kimossa a fejemből. És ebben óriási szerepe van az interpretációnak. Varázslat.

A varázslathoz kell egy varázsló. Kovács János az. Pálca nélkül vezényel. Dehogy vezényel. Kalligráfiákat ír a levegőbe, hol kecses, hol feszes mozdulatokkal. Mind a tíz ujja külön életet él és mindegyik kommunikál a zenekar tagjaival. A Nemzeti Filharmonikusok nem pusztán engedelmeskednek a kezének, valódi párbeszéd zajlik közöttük. Nem csak a szemükkel figyelik a mágust. Pedig nem lehet könnyű dolguk, hiszen Kocsissal egy próbafolyamat során a legapróbb nüánszig begyakorolták, értelmezték a darabokat. Kovács viszont nyilvánvalóan nem Kocsis verzióját vezényli, hanem a saját olvasatát szólaltatja meg.

A két Debussy-mű és Bartók Kékszakállúja olyan mélyen összetartozik, olyan fokozás valósul meg egymásutániságukban, hogy a szünet szinte fáj. De aztán felcsendül Mácsai Pál „Regős prológusa”. Tényleg csendül, szinte énekel, recitál, dallamosan, mégis a szavak lejtését követve, minden pátosz nélkül.

Az első hangnál eldől, hogy Kovács János olvasatában a Kékszakállú igazi zenedráma. Ha Fodor Géza élne, szeretné ezt az előadást, szeretné a Nemzeti Filharmonikusok szuggesztív és árnyalt játékát, a két szólista, Szántó Andrea és Bretz Gábor szerepformálását. Szeretné, ahogy Kovács az első pillanatban megteremtett feszültséget kíméletlenül a végletekig fokozza.

Kovács János látványosan leszámol a bartóki mű „hivatalos” értelmezésével. Azzal a macho, hímsoviniszta koncepcióval, amely szerint az egész dráma annak a nőnek a tragédiája, aki a titokzatosságánál fogva felsőbbrendű férfi intim szférájába vérszívó vámpírként akar behatolni. Szó nincs ilyesmiről.

Ami itt és most zajlik, sokkal torokszorítóbb. A szeretetre való képtelenség története. „Judit szeress, sohse kérdezz.” Bretz Gábor olyan Kékszakállút alakít, aki a feltétlen szeretetre vágyik, de tisztában van vele, hogy ezt valójában már egyetlen nőtől sem fogja megkapni.

Judit már csak azért kell neki, hogy teljes legyen a lepkegyűjtő kollekciója, hogy kilegyen a szám, mint Don Giovanninál a mille tre. Alakja fásult, lemondó, beletörődő. Nincs benne kíváncsiság. Bretz Gábor meleg, fényes, világos tónusú basszusa nagyon szép, egyébként meg mintha túl fiatal lenne ennek a szerepnek a megformálásához. De ez csak futó benyomás.

A darab főszereplője egyértelműen Judit. Szántó Andrea valóban szeretni akar. Hangjának minden árnyalatát latba vetve. A tragikus sikolyt, a búgó erotikát. Érzékeny és figyelmes. Hiányzik belőle a követelőző hang, egy pillanatra sem megy át akaratos hisztérikába.

Tudja, hogy a szeretet megismerés. A szeretet szónak talán sehol a magyar nyelvben nincs ilyen súlya, mint ebben a darabban. De hiába. Kékszakállú csak elszenvedni képes a szeretetet, az élete nem változik meg tőle, nem lesz jobb, érdekesebb és gazdagabb, ahogy Feldmár András mondaná.

Végül Juditból csak a szeretet emlékműve lesz. Olyan szereteté, amely soha nem valósult meg.