A kerek fehér vászon sápadt holdként ragyog a Bartók Béla hangversenyterem egén. A kivetítő vásznon az operaénekes arcát tanulmányozhatjuk egészen közelről. Máskor feltűnik rajta a felirat: 30 éve a színpadon, aláírás Ramón Vargas. Damoklész kardja. Hogy mennyire az, Vargas első megszólalásánál azonnal kiderül.

30 év hosszú idő, és hallhatón mély nyomokat hagyott az énekesben, pedig ő aztán okosan osztotta be az energiáit. Nem engedte magát kihasználni, soha nem kellett szétcincált hangszálait újra összevarrni, mint például Villazónnak. Ő enélkül is sztár lett. Finom, intelligens, hajlékony lírai tenorja a kifejezőerő széles skáláján mozgott.

Ami tegnap este a Müpa közönségének mindebből megmaradt, azok bizony romok. Szomorú ezt leírni. Az intelligencia most sem hiányzott, de sehol a finomság, a hajlékonyság, a líraiság, az árnyaló képesség. Az más kérdés, hogy a közönség brávózó, a végén állva tapsoló hangadói ebből mit sem hallottak. De legalább nekik volt egy jó estéjük.

Forgalomirányító gumibottal

A Don Giovanni nyitányával kezdődik az előadás. Az MR Szimfonikusokat vendégkarmester, a szerb Srboljub Dinić dirigálja. Na, nem, ez túlzás. Hadonászik a pálcájával, akár a forgalomirányító rendőr a gumibottal.

A zenészek meg csak tülkölnek, ráfekszenek a dudára, bedugul a zenei forgalom. Se előre, se hátra, se dinamika, se artikuláció, se piano, se fortissimo. A hegedűk agyonvibrátózva, fojtottan és kétségbeesetten miákolnak, mint a halálra ítélt kiscicák.

Rossz ómen, rossz hangzás, de rögtön az elején nem adom fel. Ha harc, hát legyen harc. Az első két ária még mindig Mozart. A zenekar nem enged az ósdi bádoghangzásból, miközben én vágyakozva gondolok a historikus előadók hosszú sorára, akik Mozart muzsikáját mindettől megszabadították.

Na, majd Ramón, gondolom, hiszen az ő hangja miatt jöttem. Jöttünk. Jaj! Bár alkatilag született Don Ottavio, hangilag önmaga karikatúrája. Talán beteg?

Ramon Vargas erőlködik

Hiszen azt mondta a nekünk adott interjúban, bele a szemembe, hogy ha az énekesnek erőlködnie kell, az már nagy baj. Pedig ő most erőlködik. Befeszít, a hangja merev, kemény, szinte törik, elfátyolosodik, majd a magasban reszel.

Biztos képzelgek, de mintha látszana szomorú bohóc arcán, a kötelező színpadi mosoly mögött a kétségbeesett emberi felismerés: basszus, ez már nem megy. Álarca mögül kipillant, vajon észreveszi-e a közönség. Még nem meri elhinni, hogy nem. A tapsvihar és bravózás a régi, harminc éve ugyanezt hallja. Lehet, hogy nem is vagyok olyan rossz? Ez van a szemeiben, amikor konstatálja, hogy a közönség valószínűleg halláskárosultakból áll.

Volt bennem némi félsz, sejtettem, hogy ez az este nem lesz reveláció, de a csalódás mértéke szíven üt.

Ramón Vargas a fent említett interjújában az operaénekest bokszolóhoz hasonlította. Középsúlyú atlétaként aposztrofálta magát, aki annak köszönheti hosszú pályafutását, hogy mindig csak alkatának megfelelő szerepeket énekelt.

Hangerő dolgában sem lehetett soha nehézsúlyú, mindenesetre meglep, hogy a huszadik sorban ilyen rosszul hallani. Vagy az én fülemmel is baj van.

A Boito- és Massenet-áriák után adom fel, az áriaest második felében pedig már csak arra tudok gondolni, bárcsak mielőbb véget érne. Passzívan tűrök, mint egy bokszzsák a püfölést.

Handabandázó MR Szimfonikusok

Vargas a szünet után a program utolsó darabjaként hirdetett áriát előre veszi. Nem tudok másra gondolni, csak arra, szeretne mielőbb túllenni rajta.  Nemorino áriája az egyik legszebb Donizetti-muzsika, nem a legkönnyebb, biztos most érzi hozzá az erőt.

Itt a zenekarnak is lenne dolga, de a depresszióval határos melankóliát, a beteljesült vágy felett érzett letargikus szomorúságot az MR Szimfonikusok elhandabandázzák.

Hol van már a régi Nemorino? Vargas elénekli a dalt, de csak teljesíti a feladatot. Ami drámai, az nem a zenéből árad, hanem abból a fájdalmas felismerésből, hogy ez az este akár az operaénekes búcsúkoncertje is lehetne. Így múlik el a hang dicsősége.

Mulatságos, hogy az énekes minden ária után kimegy, majd visszajön. Aztán van, hogy nem jön vissza, olyankor kipiheni a fáradalmakat, a zenekar előadja a Manon Lescaut Intermezzóját, vagy a Végzet hatalma nyitányát. Bár ne tenné! Amit ezekkel a fantasztikus zenékkel művel, az vérlázító. Nyúzzák, vonják, se koncepció, se gondolat. Csörömpölés, valaki beletolatott egy lökhárítóba.

Jönnek a sombrerók

Vargas nagy hazafi, koncertjei nem érhetnek véget mexikói meglepetésszámok nélkül. Az est hakni jellege egyértelművé válik. A hamisítatlan hangulat megteremtésében a Mariachi Los Caballeros együttes van segítségére, hatalmas fehér sombrerók alatt lüktet a forró latin muzsika, Ramón tört angolsággal vezeti fel a ráadás műsort. Közvetlen, kedves, szerethető és emberi. Kezében mikrofon, szerelmet vall a közönségnek, a hálája érthető. Azt is elmondja, hogy ez a világ legjobb akusztikájú koncertterme, neki elhihetjük, hiszen már harminc éve van a színpadon. A közönség imádja. Ramón szívből énekel az anyanyelvén a mikrofonba, itt már nem kell erőlködnie, csak amikor operai magasságokba lendül a muzsika. És akkor tényleg erőlködik is.

Még sose csináltam ilyet. Akkor surranok ki, amikor az előadó a színpadon még ünnepelteti magát.


Kövesd a Figarót a Facebookon is!