Egyetlen Händel-operából sem készült soha annyi felvétel, mint a Julius Caesarból. 1950 és 2007 között 26 alkalommal rögzítették. Az utóbbi években a lemezkiadók szinte kizárólag DVD-ben gondolkodnak. A rendezők pedig sportot űznek abból, hogyan lehetne a recitativók és áriák unalmas monotóniájába minél több életet lehelni. A barokk korban sem volt elég, hogy a muzsika elvarázsolja a fület, a szemnek is cirkusz kellett. A legfrissebb előadást Laurent Pelly rendezte a Párizsi Opera színpadán. Biztosra ment, a meztelenség és egy kis szex mindig nyerő. Pláne ha az egyik legnagyobb sztárszoprán mellét mutogathatja.

Mióta a barokk opera a korhű hangszereken játszó historikusok együtteseknek köszönhetően polgárjogot nyert Európa valamennyi jelentős operaházának színpadán, Händel Giulio Cesare in Egitto (Julis Caesar Egyiptomban) című darabja a repertoár állandó része.

A Giulio Cesare a mester legsikerültebb zenés színháza. Miközben a barokk opera teljes kelléktárát felvonultatja, egy-két ponton a műfaj határait feszegeti. Bár a cselekmény itt is száraz, csembaló kíséretes recitativókban zajlik, az érzelmeket pedig da capo, vagyis az elejétől megismételt áriák közvetítik, van néhány kiemelkedő mozzanata, Caesar zenekar kíséretes monológja az I. felvonásban és Kleopátra jellemfejlődése.

A mű igazi főszereplője az egyiptomi királynő (VII. Kleopátra Philopatór), akinek gazdag szerelmi élete szemmel láthatóan Laurent Pelly rendezői fantáziáját is beindította. A hölgy, mint köztudott, elcsábította Julius Caesart, gyermeket is szült tőle, aztán meg feleségül ment Marcus Antoniushoz, akinek szintén szült gyermeket, ezúttal hármat.

Laurent Pelly a cselekményt egy múzeum raktárába helyezte, ahol az antik szobrok kvázi életre kelnek.

Az amúgy szellemes megoldások mellett mégis szájbarágósnak tűnik a rendezés. Natalie Dessay mellének mutogatása pedig meglehetősen öncélú, hímsoviniszta, olcsó fogás. Hogy valóban a szoprán saját mellét vagy egy ügyesen formázott műmellbimbót dédelget-e Caesar, gyakorlatilag lényegtelen. Kleopátra figurájához nem ad hozzá semmit.

A zseniális szoprán szerepformálására amúgy szinte szóról szóra igaz, amit Plutarkhosz írt az egyiptomi királynőről: „A külseje önmagában véve nem volt igazán figyelemre méltó. Lényének kisugárzása tette olyan ellenállhatatlanná.”

Natalie Dessay vokális tudása legjavát nyújtja. Hitelesen villantja fel egy jellemfejlődés állomásait, hogyan válik a gátlástalan kamaszból szerelmes asszonnyá.

Az előadás leggyengébb láncszeme a címszerepet alakító Lawrence Zazzo kontratenor. Händel anno a korszak legnagyobb kasztrált énekese, Senesino hangjára írta a szerepet. Manapság női altok, mezzoszopránok sokkal meggyőzőbben éneklik, mint a kontratenorok. Zazzo nyafogó hangja és idétlen gesztusai az előadást önmaga paródiájává teszik.

Pedig Emmanuelle Haïm, a kevés női karmesterek egyike, mindent megtesz, hogy zenekara, a Le Concert d'Astrée élén a legjobbat nyújtsa. Nem az ő hibája, hogy az előadás csak félsiker.