Kovács Jonatán Scharf Móric szerepében / fotók: Gordon Eszter

Nagy várakozással ültem be Fischer Iván szerzői estjére a Millenáris Teátrumban. El nem tudtam képzelni, vajon a világ egyik legjobb karmestere milyen zenét komponál olyan pálmafák árnyékában, mint Ligeti, Kurtág, Eötvös. A várakozást fokozta, hogy Fischer erre az estére időzítette a tiszaeszlári perről szóló operája, A Vörös Tehén ősbemutatóját.

Hihetetlen, de ez az első alkalom, hogy Fischer Iván kompozíciói itthon megszólalnak. Az érdeklődés érthetően óriási, a Teátrumban egy tűt sem lehet leejteni. A szerző maga konferálja föl darabjait, azzal a póz nélküli, személyes és szívélyes közvetlenséggel, amit már megszoktunk tőle.

Fischer előrebocsájtja, ne várjunk tőle nagy dolgokat. Zenéje kollázsokból, a hétköznapokból felcsipegetett hangmintákból és zenei ízlésének emlékképeiből álló prizma. Kortárs zene, másképp, mint az említett nagyoké, mégis képes azok erejével hatni. Pedig nem forradalmi, formailag viszonylag kevés meglepetéssel szolgál, noha nem egyszer bravúros megoldásokkal él. Van stílusa, egyéni hangja.

Alaphangja a játékosság, ami az előadók számára hangzó ördöglakatok technikai feladványában, a hallgató számára boldogsághormont növelő harmóniákban jelentkezik. Ilyen a fúvósokra komponált Fanfár és a Shudh Sarang Szextett, amelyet egy indiai utazás ihletett. Arup Kanti Das tablájátéka a BFZ öt vonósának előterében, az indiai motívumok kígyózó tekergése a hegedű húrjain atavisztikus emlékeket idézett föl egy előző életből.

Az est egyik csúcspontja az volt, amikor színpadra lépet a szerző lánya, Nora Fischer. A 17. századi holland nyelven megszólaltatott Spinoza-idézetek úgy hangzottak a szájából, mint egy sanzonénekesbe oltott görög jósnő látomásai. Ezt a hatást a befejezés közelében a repetitív klarinét- és fuvoladallamok még inkább felerősítették. 

Fischer Iván

A babonáról szóló passzus mintha csak az est második felében megszólaló A Vörös Tehén mottójául szolgált volna: mivel az emberek „nyomorultul vergődnek remény és félelem között, ezért gyakran hajlanak arra, hogy bármit, ami útjukba akad, elhiggyenek.”

Előtte még akadtak nagy pillanatok az Umbert Saba versére írt darab madrigálszerű, bárborongós hangzataiban, a Goethe versére írt Cigánydalban boszorkányokat, éjszakai erdőt, kutyaugatást imitáló lidércnyomásban. Mindkettőt a hat holland lányból – köztük Nora Fischer – álló Kobra együttes szólaltatta meg virtuóz vokális technikával.

A mérgespók című kabukiadaptáció, a mindössze húsz perces, hatnyelvű szatirikus opera valódi műremek. Fischer Monteverdi, a kora barokk opera és a japán no színház stílusjegyeiből új műfajt teremt. Nem kell hozzá más, mint egy virágzó cseresznyefa, két japán színházi maszk, sziporkázó zenei ötletek, utalások és nem utolsó sorban egy remek táncos, Erik Bos, aki hajmeresztő hajlékonysággal és kifinomult mozgáskultúrával valódi színházi élményben részesíti a publikumot. Matthias Kadar és Nora Fischer – első és második énekes – könnyeden és elegánsan ugrál egyik vokális stílusból a másikba. A mérgespók fölött aratott győzelem jelképeként, a tömeggé verbuválódott összes szereplő ajkán felharsanó Internacionálé-motívum az iróniát végsőkig fokozza.

Varga Kyra Solymosi Eszter szerepében

A Vörös Tehén társadalmi küldetése és mondanivalója miatt kap kitüntette figyelmet. Fischer Iván 25 éve készül megírni a művet. „Többször nekiláttam, abbahagytam, míg végül az segített, hogy Tiszaeszlár aktuális lett. Felbukkannak ugyanazok a reflexek, sztereotípiák, érvekre nem hallgató előítéletek, mintha újra ott lehetnénk 1883-ban, a nyíregyházi Veres Tehén fogadóban” – nyilatkozta minap a sajtónak.

A tiszaeszlári vérvádról szóló Fischer-mű színházi élményként kevésbé funkcionált, mint A mérgespók. Hiába Ashcer Tamás (és Székely Kriszta), hiába a Teátrum alternatív tere-közege, az egész a leggyengébb Pintér Béla-előadás színvonalát sem éri el. Pedig a pintérbélásfeelinget a társulat egyik vezető színésze, Thuróczy Szabolcs játéka is erősítette, igaz, itt nem jutott neki akkora szerep, mint a Szkénében.

Hiába az egyébként kiváló színészi teljesítmények, a színpad nem szervesült a zenébe, csak hol jól, hol gyengén illusztrálta a zenei történést. Kossuth megjelenése telitalálat, de a pribékek és a megbilincselt zsidók törvény elé citálása amatőrnek bizonyult. A bevezető, Vörös Tehén kocsmajelenet pedig aránytalanul hosszúra sikeredetett, üresjáratokkal. 

A darab operaként, lélektani tanulmányként már sokkal jobban funkcionált. A népzenei indíttatás, legyen szó magyar vagy zsidó folklórról, át meg átjárja a romantikus ihletésű, ismerősnek ható zenei emlékeket, melyekben a középkori gregorián dallam vagy Bach Máté-Passiójából az Erbarme dich kezdetű ária foszlányai éppúgy sejtetődnek, mint a Vörös Tehén korcsmárosnőjének áriájában Mozart Éj királynőjének vokálakrobatikája, amit Sáfár Orsolya briliáns technikával és vitalitással oldott meg.

Fischert elsősorban a Krúdy által is megfogalmazott „lélektani rejtély” mibenléte foglalkoztatja. A 19. századi Európát megrázó tiszaeszlári pert, amelyben a helyi zsidókat egy keresztény lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolták, az évezredes előítéletek gigantikus szimbólumává emeli. 

Scharf József szerepében Altorjay Tamás

Az opera egyik legszebb pillanata, amikor az idős Kossuth Lajos Cser Krisztián színészileg is hiteles, vokálisan pedig felülmúlhatatlan alakításában állást foglal az antiszemitizmussal szemben. A másik, amikor a tizenéves Scharf Móric, a futballhuligánok lelkes bíztatásával a háta mögött elreppeli saját apja és bátyja ellen a vádat.

És ott a vonat zakatolása, amely legalább olyan sokjelentésű motívummá növi ki magát a finálé hagyományos operai csúcspontjáig, mint maga a cím, A Vörös Tehén. Azért csak katarzis lett a vége. Bárcsak valami módon azokra is hatással lenne, akik ma aktuálissá teszik Tiszaeszlárt. Igaz, ők nem váltottak jegyet az előadásra.