30 év múlva üresen ásítanak majd az operaházak és koncerttermek széksorai? Egy 2010-es német felmérés szerint igen. Ha a jelenlegi tendencia nem változik, harminc év múlva harmadára csökken a komolyzene iránt érdeklődők száma. A tanulmányt a friedrichshafeni Zeppelin Universität kultúratudománnyal foglalkozó ifjú professzora, Martin Tröndle készítette.

A tanulmány szerint a klasszikus zenei koncertekre járók átlagéletkora 50-60 év között mozog, a fiatalabb korosztály életéből egyszerűen hiányzik a komolyzene. Nincs ezzel kapcsolatos élményük, vagy ha van, az kifejezetten negatív.

A publikum öregedése drasztikus, a koncertlátogatók átlagéletkora háromszoros ütemben növekszik az összlakosságéhoz viszonyítva. Az elmúlt húsz évben 11 évvel lett magasabb, miközben a népesség elöregedése csupán 3-4 évvel növekedett. (Az adatok természetesen Németországra vonatkoznak.)

 

Martin Tröndle

A komolyzenei szcéna legnagyobb gondja, hogy nincs utánpótlás, már ami a nézőket-hallgatókat illeti. A gyerekek popzenén nőnek fel, legtöbben nem is találkoznak a zene másfajta megnyilvánulásával, legfeljebb csak az iskolai énekórákon. Az pedig ugye kötelező tananyag. És ami kötelező, az szükségképpen rossz – erre a reakcióra mindannyian emlékezhetünk. Hacsak nem volt szerencsénk olyan pedagógiai érzékenységgel és kreativitással megáldott pedagógushoz, aki ezt az ellentmondást fel tudta oldani.

Az optimistábbak azzal szoktak érvelni, hogy a komolyzenéhez meg kell érni. Vagyis nem arról van szó, hogy amikor majd a mai ötvenesek kihalnak, kiürülnek a koncerttermek, hanem hogy addigra újratermelődik az a réteg, amelyben felébred az érdeklődés a komolyzene iránt. Nem tudom. Szkeptikus vagyok. Mint azt Freud óta tudjuk, minden a gyerekkorban gyökeredzik. Sőt a pszichológia újabb hajtásai szerint (tranzakcióanalízis) a lehető legfiatalabb gyerekkorban.

Nehéz elképzelni azt az embert, aki 40 éves koráig egy sor szépirodalmat sem olvas, majd 41 évesen ráveti magát Thomas Mannra és Dosztojevszkijre. Megtörténhet, de tömegjelenség biztosan nem lesz belőle. Ugyanígy a zenében: mi vinne rá egy 50 éves embert arra, hogy hirtelen bérletet vegyen a Müpába vagy az Operába, ha addig semmi mást nem hallgatott, csak a különböző kereskedelmi rádiók zenei felhozatalát?

Talán egyetlen logikusnak tűnő érvet lehet felhozni az optimista verzió mellett: akadhatnak fiatalok, akik érdeklődnek a klasszikus zene iránt, ám érdeklődésünk kimerül az otthoni zenehallgatásban. Ennek kétféle oka lehet: először is anyagi természetű. A fiataloknak rendszerint kevesebb pénzük van kultúrára, mint az idősebb korosztálynak (bár ez ugye kis hazánkban jóval bonyolultabb ügy, mint a németeknél), a minőségi élő komolyzenének pedig megkérik az árát. A másik ok, amit Fischer Iván is pedzegetett a Midnight-koncertek kapcsán: a fiatalok túl merevnek, életidegennek tartják a hagyományos koncertformát, nem beszélve az avítt operaszcenírozásokról.

Fischer Iván

A megoldás tehát mégiscsak a fiatalok megszólítása volna, kakaó- és éjjeli koncertekkel, flashmobokkal, főként pedig jól átgondolt, nem elméleti tudásra és teljesítményre gyúró, hanem örömzenélésen alapuló oktatással. Állítom, hogy nem kell hozzá sok pénz. A lányomék anno, az alsó tagozatban (nagy szerencséje volt a tanítónőjével!) partvisnyélből fűrészelt farudakkal varázsoltak zenét a színdarabhoz, amit előadtak. Majdnem akkora élmény volt, mint egy Pintér Béla-előadás!