Fotók: Művészetek Palotája

Többen osztjuk azt a véleményt, hogy a hazai "magaskulturális" életben politikamentes, tisztán művészi élmény által generált katarzisban jóformán csak komolyzenei koncerten lehet részünk. Ilyen volt Krzysztof  Penderecki szerda esti koncertje is, melyen két művének magyarországi bemutatóját dirigálta a mester, a zseniális Concerto Budapest élén, a Művészetek Palotájában.

Ősz fejét akár Tiziano is festhette volna. Penderecki egész zeneszerzői habitusában van valami reneszánsz. Abban az értelemben, ahogy képes megújulni, ahogy minden hangja mély humanizmussal van átitatva.

A hegedűre, brácsára és nagyzenekarra írott kettősverseny az üveghangok magasságából alápermetező kadenciával indul . A két szólista, Lendvay József hegedűjének és Ryszard Groblewski brácsájának angyali párbeszédéből a zenekar tablószerű, erős képeket fest. Mintha Penderecki korábbi, avantgarde, új hangzásokat kereső kísérleteinek és a tonális zenéhez való visszatalálásának szintézisét adná. A harcos, indulószerű részek, melyekből a rezek, ütősök intenzíven kiveszik szerepüket, hatásosan váltakoznak a szólóhangszereken menekülő, időnként kakofóniába fojtott dallam vergődésével.

Penderecki Concertója nem akar újat mondani. Erőssége, ahogy sok finom ráutalással működésbe hozza a hallgatóban elraktározódott zenei élményeket, melyek Sosztakovics szimfóniáitól Mozart Don Giovanni nyitányának meghatározó akkordjáig vagy különböző, divatos filmzenékig visszahatnak a műre, anélkül persze, hogy az kimerülne a puszta stílusjátékban.

A VIII. szimfónia grandiózus mű. Hatalmas apparátust mozgat meg: szoprán, mezzoszoprán és bariton szólóra, vegyes karra és szimfonikus zenekarra komponálta a zeneszerző. Úgy hangzik, mintha a mester végrendelete volna. Bár ő még nem szándékozik nyugdíjba vonulni, húsz évre előre terveket dédelget, az oratorikus szimfónia mégis egyfajta összegzés.

Pendereckinek van egy különleges hobbija. Fákat gyűjt. Harminc évvel ezelőtt kezdett fákat ültetni luslawicei birtokán. Több ez, mint gyűjtőszenvedély. Életforma és életszemlélet. A fák faragtak belőle (zene)költőt. Beethovenhez hasonlóan a hatodik szimfóniában szeretett volna emléket állítani természetélményének, de az félbe maradt, csak a nyolcadikban sikerült megvalósítania tervét. Ez se lehet véletlen, mert a Mulandóság dalai címet viselő mű jóval több annál, mint egy szenvedélyes botanikus szerelmi vallomása a fákhoz.

Penderecki német költők, Eichendorff, Rilke, Brecht, Goethe, Hesse természetverseire komponálta a zenét, amely sok helyen mahleri, wagneri asszociációkat keltett, illetve fantasy filmekbe illő képeket generált. Az MR Énekkar és Nemzeti Énekkar nem csak a hangjával, hanem az egyik tételben okarinán is játszott, lunátikus fénybe vonva a brechti sorokat.

Szabóki Tünde, Schöck Atala és Haja Zsolt koncentráltan és ihletetten tette oda magát, olyan plasztikusan szólaltatták meg az egyes tételeket, hogy feliratok segítsége nélkül is érteni lehetett a német szöveget, melyek a lengyel mester zenéjével megfejelve letisztult haikukként hangzottak.

A hatásos, de nem hatásvadász befejezésben Penderecki azt a pillanatot próbálta megragadni, amikor a lélek kiröppen a testből és elképesztő sebességgel megkezdi túlvilági utazását. Hogy ez sikerült neki, abban az előadóknak - hangszereseknek és énekeseknek egytől egyig - óriási szerepük van.