A filmtörténet egyik legőrültebb és legszomorúbb muzsikusportréja a Bloody Daughter című dokumentumfilm, amelyben Stéphanie, Martha Argerich lánya, zavarba ejtő intimitással mutatja meg a zseniális zongorista hétköznapjait, gyerekeihez, volt férjeihez, művészetéhez való viszonyát. Illetve azt, hogyan tette pokollá a családja életét. A zenetörténet tele van hasonló sztorikkal, és az sem ritkaság, hogy a művészi tehetség és átlagon felüli teljesítmény nehéz gyerekkor következménye.

Miféle törvényszerűség rejlik a mögött, hogy a mi európai kultúránkban a kiemelkedő művészi teljesítmény és az emberi kvalitás legtöbbször kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással? Hogy lehet, hogy a muzsikus, aki zongorajátékával emberi életeket menthet, szülőként mérgező saját gyerekei számára?

Zsenimama nem szeret felébredni. Fordított életet él, nála az éjszaka a nappal, a nappal az éjszaka. Martha Argerich arca csak lassan bontakozik ki a lepedő ráncai és őszülő indiánasszony-sörénye mögül. Rutinosan tapogatózik az éjjeliszekrényen, szokásos dupla eszpresszóját keresi. Amikor megtalálja, nagy nehezen feltápászkodik. A világ egyik legvadócabb zongoraszelídítője pizsamában ül az ágya szélén, és próbál visszatalálni a világba. A film olyan közel hozza Argerichet, mintha a művésznő beköltözött volna a néző lakásába.

A kezdő képsorok után jön az első gyomros. Stéphanie világra hozza Argerich unokáját. A művésznő bekukkant a kórházba, és tudakolja, milyen nemű a poronty. Aztán megszólal a mobilja, és kimegy a folyosóra csevegni. Mi lehet fontosabb az unokája születésénél?

A kis Stéphanie és a mama

A jelenet az egész film központi elemévé válik. Mama, miért szültél meg engem, ha soha nem tudtál rám figyelni? Stéphanie persze nem vádol és nem ítélkezik. Csupán felteszi a kérdést:

A „tiszteld apádat és anyádat” mellé miért nem vésték kőtáblába a „tiszteld gyermekedet” parancsot? És közben mélyen átérezzük, milyen nehéz sorssal kellett megküzdeniük Argerich lányainak.

Három lány, három házasságból. Az első férj Robert Chen zeneszerző-karmester, tőle született Lyda. A második Charles Dutoit, szintén dirigens, Annie apja. A legkisebb lány, Stéphanie apja a Londonban élő amerikai pianista, Stephen Kovacevich.

Isten után rögtön a papa következik

A zenetörténet persze tele van hasonló sztorikkal. A tehetség kétélű fegyver. Egyrészt vannak az elvetélt művészek, akik saját meg nem valósult álmaikat akarták realizálni a gyerekeikben. Másrészt vannak az Argerichhez hasonló istenek, nekik megfelelni legalább olyan nehéz. Figyelmük kivívásáért általában nagy árat fizet az ember, aztán felnőttként nem győzi kézbe venni a saját életét, hogy végre ne a szülőnek való megfelelés mozgassa.

Nem véletlen, hogy a legtöbb zenészéletrajz Edvard Griegtől Glenn Gouldon keresztül Lang Langig valahogy így kezdődik, anyucitól már háromévesen zongoraleckéket vett. És anyucit meg apucit nem feltétlenül gyermekük boldogsága, hanem legtöbbször saját boldogtalansága motiválta. A szülők olykor a legdurvább eszközöktől sem riadtak vissza, hogy saját kudarcaikat kompenzálva csemetéjükből világhírű muzsikust faragjanak. Lang Lang például önéletrajzi könyvében vázolta saját sztoriját.

Hogy felvegyék a konzervatóriumba, apja és a kis Lang Pekingbe költöztek. A zongoratanár azonban nem látta meg a kisfiúban a leendő sztárt, mi több, úgy érezte, feleslegesen bajlódik vele. Amikor ezt közölte a megszállott apával, az dühöngeni kezdett, és a fiára támadt. „Inkább halj meg, mint hogy ilyen szégyenben élj, semmi értelme az életednek!” – mondta a nyolcéves gyereknek, és egy marék tablettával adott nyomatékot felszólításának. A kisfiú megtagadta az öngyilkosságot, „csak” a kezeit próbálta ízzé-porrá törni, amelyekről apja mindaddig azt mondta, a legnagyobb kincsei.

Lang Lang

Vagy ott volt Mozart apja, akiről máig nem tudták eldönteni, vajon az önfeláldozó apa vagy fiát elnyomó zsarnok szerepét ossza-e rá a pszichológia. Maynard Solomon amerikai zenetörténész szerint Leopold Mozart gyermekei zenei tehetségét pusztán kihasználta (Wolfgangnak volt egy szintén tehetséges nővére, Maria Anna Mozart, becenevén Nannerl), saját ambícióinak eszközévé tette, hogy ezzel kompenzálja korábban elszenvedett sérelmeit. Neki az anyjával kellett kemény csatákat vívnia, melyek során csúnyán alulmaradt. Anyja kitagadta őt a szívéből és a családi örökségből. Nem furcsa, hogy aztán ugyanez történt Leopold és Wolfgang között?

Mozart gyerekkorában gyakran mondogatta: „Isten után rögtön a papa következik!”. Liszt Ferencet is istenítették a gyermekei. Blandine, Cosima és Daniel Weimarban együtt élt apjukkal, aki teljesen megvadult, miután összeköltözött Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnével. Gyerekeinek „a hercegné öreg nevelőnőjénél kellett lakniuk, ő lett a házi cenzor, figyelte, hogy a testvérek ne érintkezzenek az anyjukkal, helyette apjuk új szerelmét tekintsék anyjuknak.

Aztán a gyerekeket Liszt magához hívta Weimarba, ők pedig boldogok voltak, hogy végre láthatják (isteni) apjukat. Carolyne azonban nemsokára továbbküldte a lányokat Berlinbe, Liszt kedvenc tanítványa, Hans von Bülow anyjának felügyelete alá. Daniel még húszévesen, tüdőbajban, Blandine pedig az esküvője után két évvel, az első szülés következményeibe halt bele.” Liszt aztán jelentős művekbe fojtotta elvesztésük felett érzett bánatát.

Nehéz Argerichnek lenni

Martha Argerichnek sem lehetett könnyű gyerekkora. Látjuk, ahogy a kulisszák mögött hisztizik, mint egy hároméves. A kínok kínját éli át minden nyilvános fellépés előtt. Játékánál csak koncertlemondásai híresebbek. Manapság már csak kamarazenekari kísérettel hajlandó kiállni a pódiumra. Úgy irtózik az interjúktól, mint ördög a szenteltvíztől.

A mama és Stéphanie

A látszólag ambíció nélküli, az egyenes útról folyton letérő Martha Argerich Friedrich Gulda lelki rokonaként és egyetlen tanítványaként vált világhírű zongoraművésszé egy hímsoviniszta, konzervatív közegben. Miután 1965-ben megnyerte a varsói Chopin zongoristaversenyt, megnyíltak előtte a világ legrangosabb koncerttermei, Japántól Buenos Airesen keresztül Svájcig mindenki őt akarta hallani.

Mindeközben Argerich képtelen megküzdeni a hétköznapokkal. Maga alá temeti a háztartás, a gyerekek, akik közül a legidősebb a nagymamánál nevelkedik. Lakásában lépni sem lehet a szanaszét hagyott holmiktól, és még a fellépő ruháját is a menedzsere vasalja ki minden fellépés előtt, miközben a háromlábú, feketére lakkozott szörnyeteg zsenije egyik idegrohamából a másikba esik. Te ezt nem értheted, vágja menedzsere fejéhez az ősz indián boszorkány.

„Én ne érteném?” – válaszol búsan a férfi. „Hiszen az egész életem rólad szól.”