Keith Jarrett szerint az amerikaiak túl keveset, az európaiak túl sokat gondolkodnak a zenéről. Több interjújában is viccelődik ezzel, mintha féltené a zenét a túlzott intellektualizmustól. Mintha a gondolkodás ártana a zenei élmény befogadásának. Pedig kevés olyan zongorista akad – beleértve a klasszikus zenét játszókat is – akinek játéka olyan transzparens, plasztikus és – igenis! – intellektuális, mint Jarretté. Triója harmincéves.

Amikor Keith Jarrettet hallgatunk, érezzük, hogy minden egyes hangnak jelentősége van. Úgy üti le az akkordokat, hogy a laikus is kihallja belőle a különböző hangokat, a dallamokat pedig úgy frazeálja, hogy egyetlen hangjegy fölött sem siklik át figyelmetlenül. A hangok demokráciája a zongorán? Vagy még inkább anarchiája, a szó eredeti értelmében: olyan rend, amely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek (jelen esetben hangok) szabad, testvéri együttélésén és együttműködésén alapul.

Jarrett 2004-ben megkapta a Sonning Zenei Díjat, amelyet alapvetően klasszikuszenészeknek ítélnek oda. Ő valódi hídember, aki a kottához kötött Bachot vagy Mozartot ugyanolyan intenzitással és rögtönző képességgel képes megszólaltatni, mint a legmélyebbről jövő jazz improvizációt. Ebben rejlik Jarrett nagysága, az ő esetébe végképp nincs értelme komoly- vagy könnyűzenei címkékkel feliratozott dobozokról beszélni. Itt Jarrett Bachot játszik.

Elsőként Sztravinszkijt díjazták 1959-ben, de a későbbi Sonning-lista is igen rangos, olyan nevek sorakoznak rajta, mint Sosztakovics, Leonard Bernstein, Yehudi Menuhin, Olivier Messiaen, Pierre Boulez, Isaac Stern, Gidon Kremer, Jordi Savall, és hogy két magyar nagyságot is említsünk, Schiff András (1997) és Kurtág György (2003). Jarrett előtt egyetlen dzsessz-zenészt tartottak méltónak a díjra, Miles Davist.

Keith Jarrett, Gary Peacock, Jack De Johnette

A trió fennállásának 30. évfordulójára hozták ki a Somewhere című albumot, amely egy 2009-es luzerni koncert felvétele. Jarrett emlékei szerint a trió tagjai kifejezetten utálták a luzerni koncerttermet, egyikük sem tudott semmi jót mondani a színpadi hangzásról. Aztán másnap meghallgatták a felvételt, és úgy érezték, mégiscsak történt ott valami. Megszületett a zene, anélkül, hogy ők maguk hallották volna. Jarrett szerint játék közben lehetetlen megítélni, mennyire jó vagy nem jó az, amit a zenész éppen csinál.

„Soha nem tudjuk, mit fogunk játszani aznap” – mondja a Bajor Rádiónak adott interjúban. „Gyakorolunk bizonyos darabokat, aztán lehet, hogy mégsem azokat játsszuk a koncerten. Előfordulhat, hogy olyasmit veszünk elő, amire alig emlékszünk, sokszor még az akkordok sem jutnak eszünkbe. Ez esetben Jacknek van a legkönnyebb dolga a dob mellett.”

Jarrett abból főz, amit a hűtőben talál. Alapanyagai a koncertterem, a zongora, a közönség, no meg a saját pillanatnyi lelkiállapota – ezekből kell összeraknia a Michelin-csillagos menüt.

Ha nem jó az akusztika, ha feszült vagy éppen dekoncentrált a közönség, ha ő maga válófélben van vagy rátalált egy új szerelemre, mindez a koncert alapanyagává válhat. A negatív érzelmek a hétköznapokban általában destruktív gondolatokhoz és cselekedetekhez vezetnek. A művészet egyik csodája, hogy a negatív érzelmekből is képes valami pozitívat létrehozni.

Nápolyban például kicsit tartott a közönségtől, hiszen az olaszok nem arról híresek, hogy sokáig csendben tudnának maradni. Aztán kiderült, hogy a nápolyi közönség hihetetlenül koncentrált, a legcsendesebb publikumnak bizonyult, amely előtt Jarrett valaha is játszott. A zongorista szerint a nápolyiak csalogatták elő belőle élete legpianóbb pianóit.

Jarrett azt mondja, a koncertszituáció automatikusan megváltoztatja a tudatállapotát. Nem kell speciális gyakorlatokat végeznie ahhoz, hogy a zongora fölé hajolva meditatív állapotba kerüljön. Egyszerűen csak megtörténik, fogalma sincs, hogyan. Ül a kulisszák mögött, esetleg éppen bekap valamit a nagy erőpróba előtt, és ahogy közeledik a koncert kezdete, a teste egyszer csak átveszi az irányítást.

Részlet az új albumból.