Jordi Savall (Fotók: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Jordi Savall népszerű Magyarországon, legutóbbi koncertjén sem maradt üresen szék a Zeneakadémia Nagytermében. Pedig necces vállalkozásnak tűnt, hogy mindössze hét hangszer hangjának kell megtöltenie a teret. Ráadásul a jó öreg Bach egy olyan művével, amely zenésznek és laikusnak egyaránt nagy falat.

 

A Musikalisches Opfer (BWV 1079) tíz kánon, két fúga, egy triószonáta gyűjteménye: tömör ellenpontgyakorlatok, kikristályosodott dallammenetek a kromatika sűrű liánjaival összecsomózva.

Hogy eredetileg milyen hangszereken adták elő, nem tudni, de a partitúrából kiolvasható, hogy csembaló, vonósok és fuvola voltak a főszereplők.

Apropó fuvola! Amikor Savallék lemezét a kiadás évében, 2001-ben megvettem, szíven ütött Marc Hantai fuvolajátéka. Sőt a történeti hűség gesztusaként értelmeztem, miért fuvolán szólal meg a királyi téma a mű bevezetőjeként Savall interpretációjában.

De aztán egyszer elolvastam végre Bach ajánlását, amiben ezt írja: „Fenséged maga méltóztatott nékem egy fúgához való Themát a clavieron előjátszani”.

Marc Hantai

Szóval leszámoltam azzal a tévképzettel, miszerint II. Nagy Frigyes fuvolán játszotta volna elő Bachnak a témát, amire a mesternek rögtönöznie kellett, és amit később ilyen fantasztikusan és bonyolultan kidolgozott. Bár Frigyes nagy muzsikus volt, és virtuóz fuvolajátékával nem egyszer könnyet csalt hallgatói szemébe, valahogy mégse nézem ki belőle, hogy a főtémát ott helyben találta ki.

Kizuhantam az űrbe

Sokkal valószínűbb, hogy a múzsa szerepét C. Ph. E. Bach (Johann Sebastian második fia), a király udvari zenésze játszotta.

Akárhogy is, a fuvolán megszólaló pár taktusnyi királyi téma igazi űrzene, transzcendens, túlvilági, emelkedett, szemlélődő, színtiszta, spirituális határátkelő. Valahányszor Marc Hantai szájához emelte a hangszerét, én kizuhantam az űrbe.

Persze mázlim volt, mert a lehető legközelebb ültem a fuvolistához. Barátaim, akik jóval hátrébb kaptak helyet, értetlenkedve hallgatták beszámolómat a túlvilági utazásról. Ők a csembalista, Pierre Hantai kiemelkedő szerepét hangoztatták.

Szó szerint, hiszen a csembalót kvázi a zenekar fölé, emelvényen helyezték el. Pierre Hantait eddig főleg hardcore Scarlatti-felvételeiért szerettem. Barátaim közül többen hiányolták belőle a vadságot, a szenvedélyt, egyáltalán az érzelmeket. Annyi színt tudott kicsalogatni abból a közepes minőségű hangszerből, hogy nekem az már elég volt.

A csembalónál Pierre Hantai

Jordi Savall, aki miatt a legtöbben jegyet váltottak erre az estére, a legkisebb szerepet osztotta magára, váltogatva a szoprán és basszus gambát. Bár nyilvánvaló, hogy az egész mű szellemisége az ő személyes interpretációja.

A túlvilági utazás után üdítő volt a négy ráadás, a h-moll szvit két slágertétele, egy lendületes bourrée az 1600-as évekből, egy marche Marin Marais Alcionjából és egy Rameau-szösszenet a végén. Kifelé menet elcsíptem néhány megjegyzést, miszerint egyesek csak a ráadás miatt nem bánták meg, hogy eljöttek.