Eddig valamennyi Jordi Savall-koncertről euforikus állapotban mentem haza. A katalán művész és csapata tegnap este a Müpában azonban csalódást okozott. Unalmas volt.

Jordi Savall jó ideje saját kiadásban (Alia Vox) jelenteti meg lemezeit. Az impozáns, CD-melléklettel ellátott könyvek valóságos kis műremekek. Jó kézbe venni, lapozgatni őket, még jobb a zenéjüket hallgatni. Savall könyvei ugyanis népek, kultúrák, korszakok, témák, műfajok mentén projektszerűen elevenít fel középkori, reneszánsz és barokk muzsikát.

Csellistaként kezdte, viola da gambásként folytatta, de a violák családjának aligha akadna tagja, amelyet ne tudna élményszerűen megszólaltatni. Karmester, tanár, kutató, komponista, előadó egy személyben. A született régizenész még sosem tűnt papírízűnek. A legnagyobb spirituális élményeim között tartom számon, valahányszor együtt muzsikált feleségével, Montserrat Figuerassal, a lányával, Ariannával és a fiával, Ferrannal. 2011-ben az egzotikus hangú Montserrat Figueras meghalt.

De nem csak az ő fájó hiánya mondatja velem, hogy a tegnap esti koncert bizony az anakronizmus határát súrolta. Pedig jól indult. Az arab-andalúz zene zsigerekig ható hajlításai, ritmikája, lüktetése felültetett a repülő szőnyegre, de a szárnyalás elmaradt.

Jobbra Pedro Estevan, az ütős hangszerek mestere

A varázslat erejét és hatását jelentősen gyengítette a magyar nyelvű narráció, amely az amúgy is rövidke számokat néhány fontosnak tartott történelmi információval megspékelve újra meg újra felkonferálta. Az időkoordinátán a Borgia dinasztia izgalmas figurái alkották a legfontosabb csomópontokat, de az egész történelmi időkoordináta valahogy oka fogyottan lógott a levegőben. Az évszámok, nevek kakofóniája semmit nem adott hozzá.

Amúgy is túl sok volt a szöveg. Eredeti dokumentumok, versek, törvények, liturgikus szövegek, zsidók és mórok a térségből való száműzését deklaráló rendeletek hangoztak el spanyol, kasztíliai, katalán, olasz nyelven, legtöbbször a zseniális hárfaművész, Andrew Lawrence-King trubadúros kíséretében.

Nem mondom, egyszer-kétszer még csak-csak, felirat nélkül is elmegy, hiszen a textus jelentésénél a dallama jóval izgalmasabb. De amikor a spanyol színész már vagy öt perce csak mondja, az színháznak is kevés, és ha lett volna hozzá felirat, talán rövidebbnek tűnt volna.

Nedyalko Nedyalkov, Driss El Maloumi, Dimitris Psonis

Az elűzött mórok Lamentója viszont kárpótolt a sok prózáért, Driss El Maloumi arab lanttal kísérte kavalon játszó kollégáját, Nedyalko Nedyalkovot. Szó szerint kísérte, egy dobossal együtt vonultak ki a széksorok között a teremből, ez a jó értelemben vett teatralitás azonban végre színt vitt az évszázadokat átölelő történelmi egyhangúságba. Egyébként az est legnagyobb zenei pillanati közé tartozott, amikor Nedyalkov a Jethro Tull frontemberét (Ian Anderson) idéző technikával szólaltatta meg egyenes fuvoláját.

A vokális részek közül Josquin Des Pres Requiemje és Agnus Deije valóban megemelte a lelket, különösen amikor a két kontratenor, Pascal Bertin és Damian Sagastume pengeéles fejhangja belehasított a tenorok és basszusok komorságába.