Fotó: D. Matvejev

A koncertnek vége, vastaps és hangos ováció. A mester belekezd szokásos maratoni ráadáskoncertjébe. A közönség menekül. Szokolov a Müpában.

 

A mi sorunk már az első extra, a csilingelő Chopin-mazurka után kiürül. Azok, akik a színpadon testközelből gyönyörködtek Szokolov játékában, a harmadik ráadás környékén kezdenek elpárologni. Épp, hogy fel nem döntik a visszatapsolt pianistát.

De Szokolovot nem lehet kizökkenteni. Rezzenéstelen arccal tolja be pocakját a színpadra, visszacsusszan a zongoraszékre, és minden billentését tátogva kíséri. Mintha a teste lenne az instrumentum fujtatója.

A tökéletesség bizonyítása

Keretesre szerkesztette az estét. Bachhal kezdte, vele végezte. A B-dúr partita (BWV 825, No. 1) úgy ropog Szokolov ujjai alatt, mintha fortepianón játszaná. Döbbenetes, ahogy a Steinwayből Beethovenhez és Schuberthez is a megfelelő hangszínt tudja kikeverni.

A B-dúr partita nekem Schiff András játékos-nevetős előadásában van meg a fülemben. Szokolov eleve lassabban játssza, a melankóliát nem színezi át a humor, és az egészben van valami éteri monotónia. Mintha az orosz mesternek Bach zenéje csupán ürügyül szolgálna a tökéletesség bizonyítására.

Szokolov évek óta nem változik. Ijesztő, ahogy mindig ugyanúgy mozog, ugyanúgy hajol meg, ugyanúgy csodálkozik rá a virágcsokorra, amit a koncert végén egy hosztesz nyom a kezébe. Néha eljátszom a gondolattal, hogy nem szív, hanem valami űrtechnológiában fejlesztett chip ketyeg hatalmas mellkasában. Látnom kellene egyszer fogat mosni, hogy elhiggyem, őt is anya szülte.

Fogmosás, lefekvés

Mindenesetre különös érzés, hogy a tökéletesség közelében ennyire hiányzik az élet. Mert persze a közönség úgynevezett menekülésének van racionális magyarázata. Három óra tökéletes Szokolov-játék után az emberben felhorgad a kispolgár. El kell érni az utolsó villamost, buszt, HÉV-et. Fogmosás, lefekvés. Másnap meló.

Beethoven D-dúr (op. 10, No. 3) szonátájának 2. tétele alatt persze megszűnik létezni mindenféle menetrend. Szokolov a cirka 10 perces tételben a szomorúságnak annyi állomását vázolja fel, amennyi a sóhaj és a sikoly között számtanilag egyáltalán lehetséges.

Schubert a-moll szonátáját (op. 143, D. 784) egészen balladaszerűre veszi, nagy drámai szüneteket tart, közben énekelteti a zongorát. Mesélj, zongora, mesélj! Most még jobban tátog a zongorista, mint akit szélütés ért, szeretne mondani valamit, de nem tud. A pianókat és fortékat hideg szenvedéllyel játssza ki egymás ellen.

Betegek vagyunk

A hat zenei pillanat (Six Moments Musicaux, op. 94, D. 780) hat érzelmi állókép. Vagy inkább képeslap. Valójában nincs semmi tematikai összefüggés a darabok között, a kiadó rendezte őket egymás mellé, és a zsánercímeket is neki köszönhetjük, például Orosz dal, no. 3 vagy az Egy trubadúr panaszai, no. 6. De ezek csak félrevisznek. A legjobb, ha semmit nem tudunk róluk, és úgy hallgatjuk, mint a lélek hangzó röntgenfelvételeit. Mindegyik arról szól, hogy betegek vagyunk.

Be kell venni a gyógyszert

A valóság most is überelhetetlen. Miközben azon gondolkodom, miért mindig hat ráadást ad Szokolov, és már harmadszor állok föl a ráadások pillanatnyi szünetében, hogy kiengedjem a távozókat, előttem egy idős házaspár hezitál. Föláll, leül, zavarja a kilátást.

- Menjünk már, Béla, be kell venned a gyógyszereket.

- Várjuk meg a végét.

- Lekéssük az utolsó buszt – méltatlankodik az asszony, és zörög a táskája cipzárjával.

- Lehet, hogy nekem ez az utolsó – suttogja a férfi - és ráteszi májfoltos kézfejét az asszony kezére.

Megszólal egy mobil

Igaza volt az idős úrnak. Megérte várni. Szokolov belekezd Bach orgonára írott Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ BWV 639 Busoni-féle átiratába.  Számomra ez a darab mindenféle verzióban a halál pillanatának tökéletes megragadása. Ez a mű hangról hangra pontos lenyomata annak, ahogy a lélek kiszáll a testből. Még úgy is, hogy közben megszólal valahol egy mobiltelefon.