Ha valaki pénteken azt mondja nekem, hogy Joyce DiDonato mezzoszoprán és az Il Complesso Barocco szombat esti koncertje a Müpában egész eddigi zenehallgatói pályafutásom egyik legmeghatározóbb élménye lesz, kinevetem. Bachot leszámítva a barokk muzsika már rég nem ébreszti fel bennem a kundalinit. Most itt ülök az íróasztalomnál, mélyen átérezve a wittgensteini közhelyet: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Csupán hangutánzó szavak jönnek ki a torkomon, ilyenek, mint Vow!Vow!Vow!.

Iszom a reggeli kávét, de nem érzem az ízét. Amit érzek, leginkább a másnapossághoz hasonlít. A számban Joyce DiDonato hangjának szétszálazhatatlanul komplex aromavilága.  Keserédes, halálos tanninja van, mint a vörösbornak, de nem az ínyemet húzza össze, a zsigereimet zsibbasztja el a Cesti-opera koncertet indító egyiptomi királynőjének mélyről felszakított h hangja, ahogy áthajlik c-be, és végigremeg pár nyolcadon. Nyílvessző csapódik így a fa kérgébe, megsebzi, de egybe is olvad vele.

Az est első részének csúcspontja Monteverdi Poppea megkoronázásából Octavia megrendítő monológja. A Disprezzata regina nem a hatalmát vesztett uralkodónő panasza, hanem az eldobott, megcsalt nő gyászdala, és az egyik első kétségbeesett kiáltvány a nők egyenjogúsága mellett. DiDonato varázsa, hogy bár valóban királynői tartással feszít stilizált, skarlátvörös krinolinjában, nem panoptikumfigurákat kelt életre, hanem valós érzelmeket gerjeszt a hallgatóságban. Az adrenalinnal egyenes arányban nő bennünk az empatikus készség.

Ennek párja a második részben Händel Julius Caesar című operájából a Piangero la sorte mia kezdetű ária. DiDonato előadásában a zenéről lehullanak a címkék, ez már nem barokk, nem historikus, hanem korszellemet kifejező kortárs zene. Az Il Complesso Barocco zenészei szorgos kis méhecskék a királynő holdudvarában. Az Alan Curtis alapította amszterdami banda tagjainak több mint a fele olasz. Most Dmitry Sinkovsky, egy hiperaktív, virtuóz orosz hegedűs áll az élükön, aki nem mellesleg egész jó kontratenor énekes is. A zenekart nem a vonóval, hanem a testével irányítja, akrobatikus mutatványokkal, kozákos guggolásokkal. Hiteles, mert minden mozdulatából hang születik, és Vivaldi d-moll hegedűversenye az Il Giardino Armonico híresen egzaltált, szélsőséges játékmódját is felülmúlva szólal meg irányítása alatt.

DiDonato nem énekel. Énekelni sokan tudnak. Ő sugározza a hangot, a teste adóvevő. Sokszor nem is látszik, hogy mozog a szája, a pianói világító fehér bőrén keresztül párolognak a levegőbe. Hogy milyen a hangja? A magas regiszterben elegáns, rugalmas, puha, vakító, olvadó fehérarany, a mélyben Rembrandt-barna, a mutálás előtti kisfiúk és a falzettisták hangjának elektromos feszültségével terhes.

Nem véletlen, hogy nadrágszerepekkel futott be, érzékiségének nincs nemi identitása. Biszexuális hangját DiDonato a Drama Queens sikerlemezen a barokk opera megalázott királynőinek szolgálatába állította. Ezzel a lemezzel turnézik most Európában, amelynek mi vagyunk az egyik állomása. DiDonato kislányos bájjal csodálkozik rá a hatásra, amit a Müpa közönségéből kivált. Vastapsot, mondja csillogó szemekkel, most hallott-kapott életében először. Ő nem a diktatúrák pártkatonáinak személytelen megnyilvánulását, hanem egyfajta magyaros virtus-ritmust hallott ki belőle, és rögtönzött rá dívatáncot. Nem lehetett nem eggyé válni az állva tapsoló tömeggel, leborulni DiDonato egyszemélyes vokális színháza előtt.

Nem a fülemmel hallom, hanem a tarkómmal, a gerincemmel, a keresztcsontommal. Aztán a gyomrommal, a rekeszizmommal. Ez a nő, kérem, vájkál bennem. Egyszer valaki azt mondta neki, az éneklésével megmentette az életét. Hát az enyémet tönkretette. Kész vagyok, földet rám!