Fotó: Kotschy Gábor/ Művészetek Palotája

Valamennyi lemezét ismerem a historizmus hőskorától máig, és élőben is jó párszor hallhattam. Mondhatnám, Gardineren nőttem fel. Tőle mindig az volt a természetes, ahogy a műveket szokatlan módon, gyorsabb tempóval, frissebb szemlélettel, sokszínűbb artikulációval tálalja. Hányszor megvolt ez az élmény: na, ezt így még soha nem hallottam! Gardiner ezúttal önmagát is felülmúlta.

Amit ugyanis saját alapítású Forradalom és Romantika Zenekarával (Orchestre Révolutionnaire et Romantique) művelt a Müpában, az közelebb állt egy rock koncert polgárpukkasztó hevületéhez, mint a frakkos, társadalmi normák által szentesített komolysághoz.

Legszívesebben állva csápoltam volna a szimfóniára

Nyilván historikus gesztusnak szánta, hogy a hegedűsök mind állva játsszák az 5.-et (c-moll szimfónia, op. 67), ahogy talán Beethoven idejében is. Gardiner azonban minél inkább historizál, annál inkább kortárs. Megfejthetetlen, hogyan tudja a drámai hangot ekkora súllyal érvényesíteni ilyen elasztikus, áttetsző hangzással kombinálva.

Soha még ilyen kínszenvedést nem okozott nekem ülve maradni egy koncerten. Kedvem lett volna csápolva lekövetni valamennyi tételt, és kevés híja volt, hogy bele ne tapsoljak a tételek végébe.

Gardiner kezében a karmesteri pálca távirányító. Megnyom egy gombot és a zenekar bizonyos részei felrobbannak. Az egész mű sistereg, forr, bugyborékol, önmagát akarja újrateremteni. Gardiner segít neki. Már az első ütemekben felszámolja az 5. szimfóniára tapadt összes történelmi jelzőt. Még akkor is, ha maga Beethoven mondta a nyitó taktusokra titkárának és első életrajzírójának, Anton Schindlernek: „Hallja? Így kopogtat a sors az ajtón”.

Ha van klímaváltozás, akkor azt Gardiner idézte elő

Gardiner látványosan sorstalanítja a c-moll szimfóniát, sőt magától Beethoventől is megszabadítja. A szimfónia fellélegzik és élni kezdi újrateremtett életét. Heroizmusa megvan, azonban jóval ironikusabb, pláne humorosabb, mint ahogy azt a hagyomány diktálná.

Mindez a mű dinamikai újradrótozásából fakad. Gardiner tempói, a forte és a piano barokkos kontrasztja, a szólamok egymás mellett éltetése, a tömörség és könnyedség, vadság és érzékenység egymásba oltott megszólaltatása olyan revelációt eredményez, ami mellett az is eltörpül, ha holnap illetékesek tudományos bizonyítékkal rukkolnak elő arról, hogy van élet a halál után.

Ha van klímaváltozás, akkor azt Gardiner idézte elő pálcájával az 5. szimfóniában. A drámai felhőket legyűrte a megszabadulás mámora. Az 5. mostantól a fény, a megvilágosodás szimfóniája melléknevet viselhetné. Úgy álltam fel az előadás után, azzal az új érzéssel, hogy most végre szabad vagyok. Már csak az a kérdés, mit kezdek ezzel a szabadsággal.

Operát faragott a dalciklusból

A koncertet nyitó II. Leonóra-nyitány (op. 72a), amelyet Beethoven a Fidelio (akkor még Leonóra) című operájának 1805-ös bemutatójára írt, már előrevetítette az 5. szimfónia meg- és felszabadulást hozó hangulatát.

A két Beethoven-művet Berlioz Nyári éjszakák című műve kötötte össze. Ann Hallenberg svéd mezzoszoprán, akit főleg barokk operákból ismerek, egyszemélyes operát faragott a dalciklusból. A rózsa kísértette című vers akár egy Gluck-operából is származhatott volna. Bár az énekesnő hangja időnként elveszett a zenekari szövetben, voltak nagy és egyéni pillanatai. Olyan mély nyomot azonban nem tudott hagyni bennem, mint a Beethoven szimfónia gardineri újrahangolása.

Ann Hallenberg Fotó: Kotschy Gábor, Művészetek Palotája