John Eliot Gardiner a Forradalom és Romantika Zenekara, illetve a Monteverdi Kórus élén Beethoven Missa solemnisét vezényli október 15-én a Művészetek Palotájában. A mű nem csak a zeneszerző munkásságának, hanem az egész zeneirodalmnak kiemelkedő darabja, amely szinte igényli, hogy időről időre újraértelmezzék. Mi a zenei interpretáció lényege? Eladható-e a klasszikus zene? Műveltek-e a magyarok? Ilyen és hasonló kérdésekre válaszolt a Figarónak John Eliot Gardiner egy napokban rögzített exkluzív telefoninterjúban.

Húsz évvel ezelőtt megkérdezték tőlem, ki a kedvenc karmesterem. Azt feleltem,  John Eliot Gardiner. Mire a fejemhez vágták, hogy idealista vagyok, hallgassak inkább Furtwänglert. Szerintük az Ön felvételei túlságosan szépek, precízek és letisztultak.

A felvételeim és az előadásaim szeretettel készülnek. Biztos vagyok benne, hogy Furtwängler, akit mélységesen tisztelek, annak idején szintén ugyanígy tett. Az idők azonban változnak, és a kor, amelyben ő élt, szintén más volt. A hangzásról alkotott elképzelése teljesen különbözik attól, amelyet zenészeimmel és énekeseimmel az évek során korabeli hangszerek használatával kialakítottunk. Mi sokkal régebbi korok muzsikájában merültünk el, mint Furtwängler valaha is. Visszanyúltunk a 16. század polifóniájáig, egészen a 17. és 18. század barokk zenéjéig, és Beethovent  például inkább csúcspontnak tartjuk, semmint a késői 19. század előfutárának. A különbség abból fakad, hogy mi más zenét játszunk másképp.

Olykor kritizálják Önt, hogy túl gyors tempót diktál.

Mindig nagyon körültekintően választom meg a tempókat. Alaposan kielemzem az adott mű zenei szerkezetét, megnézem, hogyan illeszkedik a metrum a darab egészének harmóniai történéseihez, és végül a mű belső logikája határozza meg, milyen sebesség passzol a kifejezéshez.

Énekesként, kórusban kezdte pályafutását. Nem gondolt arra, hogy énekesi karriert épít?

Kezdetben kacérkodtam a gondolattal, aztán az énektanárom nem kis csalódására a karmesteri pályát választottam. Ha jól meggondolom, igazából mindig is vezényelni akartam.

Operarajongóként egyre inkább úgy gondolom, hogy az 50-es évek nagy klasszikusai, Giuseppe di Stefano, Mario Sereni, Tito Gobbi jobban bántak a hangi adottságaikkal, mint a maiak. Ön mit gondol erről?

Igen, van ebben valami. Az akkori generáció olasz sztárjai, akik olyan karmesterrel dolgoztak együtt mint Toscanini, rendkívül képzett, gondolkodó, érzékeny, nagy művészek voltak. De azért ilyenből szerencsére ma is akad néhány.

Kodály mindig azt hangoztatta, az emberi hang a legszebb hangszer. Amikor karmesterként elkezd foglalkozni egy művel, a vokális zene vagy az emberi hang felől közelíti meg a darabot? 

Kodálynak igaza volt. Én mindig azt próbálom elérni, hogy a hangszerek énekeljenek, az éneknek pedig hangszerekre jellemző hajlékonysága legyen. Különösen, ha Bach-műveken dolgozom, de Beethoven esetében is így gondolkodom.

Meghallgatja mások felvételeit, mielőtt új darabon kezd dolgozni?

Nem, soha.

És a sajátját? Ha mondjuk újra elővesz egy darabot, mint például most a Missa solemnist, amit nálunk október 15-én mutat be?

Be kell vallanom, a saját felvételemet meghallgattam, és nagyon megindítónak találtam. De nem most, még évekkel ezelőtt.

A Missa Solemnis különleges helyet foglal el a Beethoveni életműben. Miben áll az egyedisége?

A személyes hangvételben. Ilyen bensőséges, mélyen emberi, katartikus hangvételű művet még soha senki nem írt azelőtt a műfaj történetében. A IX. szimfónia mellett a legjelentősebb műve Beethovennek.

Vallásos műnek tartja a Missát?

Elő lehetne adni egy katolikus mise keretin belül, hiszen formailag tulajdonképpen az. De a zene szétfeszíti a mise kereteit, egy szenvedélyes és gyötrődő alkotó ember hit utáni sóvárgásának különböző fázisait követhetjük nyomon benne. Beethoven ebben a zenében mindent elmondott, amit az emberről gondol. A Missa vallomás, vallások feletti vallás.

Nagyobb kihívás az Ön számára, mint mondjuk a IX. szimfónia? Van kapcsolat a két mű között?

A két mű összetartozik, mint egy ikerpár. Mondanivalójuk bizonyos értelemben azonos, a hozzá vezető út azonban különbözik. A IX. szimfónia nagy része tisztán instrumentális zene. Ha nem is nagyobb kihívás, mindenesetre más természetű feladat, mint a mise, ahol a kóruson és a szólistákon keresztül a vokalitás kerül előtérbe.

Ön szerint mit kell az előadásnak tükröznie: a jelent; saját felfogásunkat a világról; vagy adott esetben Mozart, Beethoven, Bach gondolatait?

Elsődleges feladatunk a zeneszerző, illetve a zeneszerző saját zenéjéről alkotott víziójának a szolgálata. Megpróbáljuk beleképzelni magunkat a zeneszerző helyébe, és létrehozni azt a hangképet, amelyet ő látott maga előtt.  Sokat segít ebben az, hogy immár több mint negyven éve korabeli hangszereken játszunk. Ezáltal megtanultuk, miként neveljük át zenei ízlésünket, vessük le korábbi beidegződéseinket. Nem vagyok dogmatikus, úgy érzem, ez a tapasztalat használható és modern hangszerekre is átültethető. Ezt bizonyította a Londoni Szimfonikusokkal való együtműködésem, amikor Beethovent adtunk elő.

Az Angol Barokk Szólistákkal és a Monteverdi Kórussal egészen különleges hangzást valósítanak meg. Hogy képesek ezt elérni?

Nincs ebben semmi ördöngősség. Semmi más nem kell hozzá, mint szenvedély, szorgalom, odafigyelés és kitartás.

Különbséget jelent, ha saját zenekarával dolgozik, vagy más zenekar meghívására vendégkarmesterként áll a pulpitusra?

Persze, óriási a különbség. Az énekeseim és a zenészeim ismernek engem, és én is ismerem őket. Rengeteg olyan közös élményben volt részünk stúdióban, koncertteremben, operaházban, amely biztosítja a kollektív összetartozás érzését. Vendégkarmesterként egészen más a helyzet. Ott kémiáról van szó, mint a szerelemben. Működhet nagyon jól, lehet nagyon mámorító érzés, de végződhet teljes kudarccal. Akár én választom a zenekart, akár ők engem, fontos, hogy ez a fajta kémia működjön. Jelenleg nagyon szoros kapcsolatot tartok fenn a Bécsi Filharmonikusokkal, a Londoni Szimfonikus Zenekarral, a Cseh Filharmonikusokkal, és még sorolhatnám.

Mi alapján dönti el, melyik művet porolja le legközelebb? Vagy melyiket veszi elő ismét?

Személyes kíváncsiság, intuició, másrészt egyfajta pszichológiai szükséglet, hogy az ember ismét elővegye az adott művet, átérezze és újratanulja. Számos olyan darab és mestermű létezik, amellyel viszonylag gyakorta meg kell birkóznunk. Tudja, az ember ilyen vagy olyan módon visszajelzést kap arról, hogy az adott darabot mikor kell újraértelmezni, akár a politikai helyzet, akár a korszellem miatt, és ki tudja mi minden más miatt még. A Missa solemnist tízévente legalább egyszer újra kell gondolnom, Bach h-moll miséjét ennél gyakrabban. A repertoáron belül vannak olyan darabok, amelyek nem tartoznak különösebben a kedvenceim közé, és mások szerintem jobban csinálják. Az élet túl rövid, ezért az általam kedvelt és szeretett zenének – amely egyébként meglehetősen széles skálán mozog – maximális figyelmet kívánok szentelni.

A zenei produkció egyben piaci termék is. Soha nem befolyásolja a műválasztásban a piaci trend? 

A piacot figyelni kell, máskülönben az ember elefántcsonttoronyban él, és nem kapja meg azt a pénzügyi támogatást, ami például a Missa Solemnis turnéztatásához szükséges. De nagyon unalmas lenne, ha az ember teljes mértékben a piaci igények szerint gondolkozna, és választaná ki a programokat.

Többször járt nálunk, mi a véleménye a magyar közönségről?

Szerintem a magyar közönség rendkívül szenvedélyes és művelt. Az üknagyanyám egyébként félig osztrák, félig magyar volt, és bár nem beszélek magyarul, imádom Budapestet. Sőt az Angol Barokk Szólisták vezetője, Debretzeni Kati is magyar, és nagyon jó barátom.

 

(Az interjú elkészítésében nyújtott segítségéért köszönet Fazekas Gergelynek.)