Fotók: Művészetek Palotája

John Eliot Gardiner a Forradalom és Romantika Zenekara és a Monteverdi Kórus élén szeptember 28. óta hordozza körbe Nyugat-Európa valamennyi országában Beethoven Missa solemnisét. Az európai turné utolsó előtti állomása volt hétfőn este az őszbeborult Budapesten a Művészetek Palotájának koncertterme.

Ahogy a Maestro (interjúnk vele itt olvasható) koncertnaptárát elnézem, mi vagyunk az egyetlen a kimúlt keleti blokk országai közül, ahová Beethoven ezen üzenete eljutott. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Talán annyit: ilyenkor átélhetjük, mégiscsak Európához tartozunk. Tagadhatatlanul szívet melengető érzés.

Ja, a szív! Beethoven a partitúra első lapjára felírta: „Szívből fakadt - bár a szívekig hatna.” A katarzis ritka, költöző madár. Ha néha visszaszáll, manapság inkább az agytekervényekben, nem a szívben rak fészket. Így vagyok ezzel most is, nem annyira zsigeri, mint inkább intellektuális élmény a Missa solemnis Gardinerék előadásában. Próbálom megfejteni, miért?

Itt van először is maga a mű. A mester öt évig (1818-1823) dolgozott a Missán (már teljesen süketen), amit ő maga élete főműveként értékelt. Eredetileg tanítványa, Rudolf főherceg érseki beiktatási ünnepségére szánta a D-dúr nagymisét, ami a jeles alkalomra nem készült el és valljuk be, messze túl is nőtt ezen a szerepkörön. Amikor végre pontot tett a végére, és ki akarta adatni, európai fejedelmeknél házalt vele, siralmas eredménnyel. Végül a mainzi Schott publikálta pár héttel Beethoven halála után.

Miközben megadom magam a lendületes kezdésnek, próbálom kiüríteni az elmémből azt az információhalmazt, amit az idők során összegereblyéztem a mű hátteréről. Hogy találhatunk benne Händel és Mozart reminiszcenciákat. Hogy egy pillanatra a Gloriában felvillan a IX. szimfónia scherzójának ritmusa.

Hála Gardinernek, minél többször harsan fel a D-dúr akkordokból kibontakozó Kyrie, a tudásanyag szinte észrevétlenül felszívódik, sőt egyre kevésbé vagyok képes összeegyeztetni a szöveg vallásos tartalmát a hangzó anyaggal.

A katolikus miseszöveg a mű hivatalos értelmezése szerint is csak puszta váz, semmiképpen sem Beethoven egyházi identitását hivatott kifejezésre juttatni, hiszen nem volt egyetlen felekezet tagja sem. Ha a Missa hőse Krisztus, akkor ez a megváltó az ember metaforája, az ember jézusi archetípusa inkább, semmint az evangéliumok tényleges főszereplője.

Minél beljebb haladunk, mit haladunk, száguldunk, hiszen Gardiner szédületes tempót diktál, annál világosabbá válik, hogy a Missa: harc. Az ember harca a létezés értelmének megszerzéséért. Egyszerre nagyon személyes és ugyanakkor elvont, mint Beethoven nagy zenéi általában. A Missa Beethoven Zarathustrája, ebben akarja megteremteni az Übermensch megszületésének drámáját.

A zene folyamatosan dekonstruálja a szöveget, lebontja és újraértelmezi. Az interpretáció sokat segít ebben. Gardiner az extázisig hajszolja a zenekart és a kórust, a hallgatót nem hagyja kényelmesen belepuhulni a székbe. Fel vagyunk szólítva, rázva, kavarva, kérve keringőre, de csak esztétikai szinten.

Igen, Gardinernél minden hang táncol, hullámzik, örvénylik, kavarog. A zenekar táncba kéri a kórust, a kórus a szólistákat, a színpad a nézőt. Mégsem lesz belőle haláltánc, pedig a műnek vannak mély, mindent elnyelő feketelyukai, de mi nem zuhanunk bele. Gardinernél a Crucifixus vagy az Agnus Dei nem a kilátástalanság bugyrai, mint mondjuk anno Klemperernél, de még akár Herreweghe-nél is.

Nemcsak a tempó miatt. Gardiner előadásában az egész művet valami diadalmas, optimista fény ragyogja át a Kyrie sugárzásától a Credo heroikus zengésén keresztül a Benedictus vagy a Dona nobis pacem spirituális feelingjéig. Ami az első hangtól kezdve biztonságérzettel tölti el hallgatóját. Trapézon vagyunk, de rajtunk a kötél, alattunk a háló.

Noha a natúrkürt első belépését bizonytalannak érzem, és a szólisták sem mindig tetszenek, van valami a tökéletesség illúziójából ebben az előadásban.

Nem csak a szédítő tempó felelős ezért. A zenekar áttetsző, világos hangzása éppúgy. Szinte nem is érzékelem a basszus szekciót, a csellók és nagybőgők beleolvadnak a fényes tuttikba, a kórusból is a plafont ostromló magas hangok szökőkútja marad meg, a szólista basszista is baritonális színezetű.

Amúgy a szólisták nem magányos harcosai a műnek, valójában igazi szólisztikus szerepet ritkán játszanak, ők négyen kórus a kórusban. Lucy Crow szopránja a legerőteljesebb és legdrámaibb, Jennifer Johnston altja korrekt, bár nem túl erős, James Gilchrist tenorjában van elég heroikus kraft, Matthew Rose basszusa… de ezt már mondtam. És akkor ott vannak a rezek, a natúrkürtök, trombiták, harsonák, csupa élesre fent penge, kardvillanás.

A kórus Gardinernél hangszer, a Missa minden heroizmusa benne akkumulálódik. A karmester, mint valami DJ, olykor ütközésig csavarja a potmétert, és a kórus valószínűtlenül vadul, túlvilágian sivít. Máskor, mint a Benedictusban vagy az Et incarnatus est sornál, a zenetörténetben előre mutatva, wagneri zarándokkórussá képes alakulni. A tenorszólam átszellemültsége és fennköltsége nem Krisztus testet öltésének szól, hanem annak a térélmények, amit a világba vetett ember éppen felfedez. A térben keres valakit. De hamar rádöbben, egyedül van.

De a fent soroltak miatt mégsem hangzik olyan tragikusan Beethoven kérdése: Isten, hol vagy? Mert erre a kérdésre fut ki a Missa nagy filozófiai összegzése, a nagy létkérdésre. Minden hang felfelé törekszik benne, hogy megtapasztalja saját határait. Isten még nem halott, őt majd Nietzsche teszi el láb alól, Beethoven univerzális embere egyelőre abba próbál belenyugodni, hogy a létezését minden külső segítség nélkül kell elfogadnia és értelmeznie.

Beethoven nem ad választ, a Dona nobis pacem békehimnusza elfogadtatja velünk a sorsunk, de befejezetlenségében a kérdést nyitva hagyja.

Vannak művek, melyek megdolgozzák az embert. A Kékszakállún lehet zokogni, a Missa sosem csalna könnyeket a szemembe. De ha a lélek lakás, akkor a Missa Gardiner kezében porszívó. Kiszívja mind a mocskot, mindent a helyére rak. Most csend van és béke. Egy ideig.