figaro

Sir Simon Rattle
fotó: Posztós János / Művészetek Palotája

Van abban valami emblematikus, ahogy az első pár taktus után elszáll Sir Simon Rattle karmesteri pálcája. Bár nem szántszándékkal teszi, mint Prospero Shakespeare Viharában, de suhint, törik, aminek törnie kell, és ugyanúgy üres csonk marad a kezében. Pár ütemet pálca nélkül vezényel, aztán egy ügyes, a ritmus rajzába belekomponált mozdulattal előránt egy újabb pálcát a legközelebbi vonós kottatartójából. Mindig van másik.

Fotó: Kotschy Gábor/ Művészetek Palotája

Valamennyi lemezét ismerem a historizmus hőskorától máig, és élőben is jó párszor hallhattam. Mondhatnám, Gardineren nőttem fel. Tőle mindig az volt a természetes, ahogy a műveket szokatlan módon, gyorsabb tempóval, frissebb szemlélettel, sokszínűbb artikulációval tálalja. Hányszor megvolt ez az élmény: na, ezt így még soha nem hallottam! Gardiner ezúttal önmagát is felülmúlta.

Hogyan sűríti Louis Andriessen egyetlen tételbe Beethoven valamennyi szimfóniáját? Hogyan tölt ki Tornyai Péter egyetlenegy zenei gesztussal egy hangszerelésében, formálásában és a zenei tér szempontjából is monumentális kompozíciót? Kommunikálhat-e zavartalanul egy szimfonikus zenekar egy vonósnégyessel és egy hangfelvételről "válaszolgató" másik szimfonikus együttessel? Csupa olyan kérdés, amelyre választ kaphatunk október 14-én, kedden, a Müpában.

Mostanában a legizgalmasabb magyar vonatkozású lemezek az ECM Records kiadásában jelennek meg. A legutóbbin Schiff András Ludwig van Beethoven kései zongoradarabjait prezentálja. Az album két lemezt tartalmaz és mindkettő főszereplője a Diabelli-variációk (op. 120). Miért játssza el kétszer Schiff András ugyanazt a művet egy albumon? Komoly oka van.

Az embert nem a gondolkodás különbözteti meg az összes többi teremtménytől. Nem is a beszéd. Hanem az olyan megfejthetetlen képesség, mint amivel Grigorij Szokolov rendelkezik. A pianista a minap adott koncertet a Művészetek Palotájában.

A zongorairodalom legjelentősebb élő tolmácsolója ezen az estén Schubert Négy impromptujét (D 899), Három zongoradarabját (D 946) és Beethoven B-dúr "Hammerklavier" szonátáját (op. 106) gépelte a lelkünkbe. Megmagyarázom.

Fotók: Felvégi Andrea

Vannak hangversenyek, amelyek elhangzanak, jóllakunk velük, és annyi. Vannak, amelyek az esztétikai ízlésünket pallérozzák, és szépeket álmodunk tőlük. Végül vannak azok, amelyek tovább rezonálnak bennünk, rövidebb-hosszabb ideig velünk maradnak. Ilyen volt Claudio Abbado és az Orchestra Mozart koncertje a Müpában.

A zenészeket nem sokra becsülték a 18-19. század fordulóján, de a kiemelkedő teljesítményeknek mindig akadtak rajongói. Az olasz énekeseket, a virtuóz hangszerszólistákat és a zeneszerzőzseniket előbb-utóbb anyagilag is elismerték. Haydn jórészt még bérből és fizetésből élt, Mozart és Beethoven viszont már független művész volt.

Beethoven nevét mostanság felkapta a világsajtó. Az utóbbi napokban egymás után két eddig ismeretlen Beethoven-mű világpremierjére került sor. Az amszterdami Concertgebouw pódiumán 16 éves zongoravirtuóz szólaltatta meg a világon elsőként a rekonstruált D-dúr zongoraszonáta tételeit. Pár nappal később a Manchesteri Egyetemen hangzott fel egy eddig ismeretlen himnusz a bécsi klasszika nagy komponistájától. Hallgasson bele!

Fotók: Művészetek Palotája

John Eliot Gardiner a Forradalom és Romantika Zenekara és a Monteverdi Kórus élén szeptember 28. óta hordozza körbe Nyugat-Európa valamennyi országában Beethoven Missa solemnisét. Az európai turné utolsó előtti állomása volt hétfőn este az őszbeborult Budapesten a Művészetek Palotájának koncertterme.

A Für Elise olyan, mint Mona Lisa mosolya. Ragaszthatunk neki bajszot, csinálhatunk belőle csengőhangot, torzíthatjuk százféleképp, mindent túlél és mindig új jelentéssel gazdagodik. Beethoven bagatelljét Ennio Morricone eredményesen újrahasznosította Sergio Sollima 1966-os Számadás című spagetti westernjében, Tarantino pedig ezt a filmzenévé avanzsált örökzöldet alkalmazta a Becstelen brigantyk nyitójelenetében. Ahogy tőle mgszoktuk: ironikusan és hatásosan.