Fotók: Felvégi Andrea

Vannak hangversenyek, amelyek elhangzanak, jóllakunk velük, és annyi. Vannak, amelyek az esztétikai ízlésünket pallérozzák, és szépeket álmodunk tőlük. Végül vannak azok, amelyek tovább rezonálnak bennünk, rövidebb-hosszabb ideig velünk maradnak. Ilyen volt Claudio Abbado és az Orchestra Mozart koncertje a Müpában.

Van bennem egy szeizmográf, amely a megrendülés fokát méri, és amelynek fokozatai nagyjából megegyeznek a Richter-skáláéval. Kiértékelni mindig másnap szoktam, előfordul ugyanis, hogy az utórezgések jelentősebbek, mint a közvetlen hatás.

A mérleg ezúttal így áll, Beethoven II. Leonóra-nyitány: „erősebb épületek is megrongálódnak az epicentrumtól 50‑80 km távolságban”. Mozart C-dúr oboaverseny (KV 314): „a csillárok kilengenek, morajlás hallatszik, a szerkezetileg gyenge épületekben komoly károk is keletkezhetnek”. Beethoven IV. B-dúr szimfónia: „súlyos károk, házak és hidak összeomlása, utak, vasúti sínek deformációja”.

Persze Abbado nem pusztított, csak természeti erőket szabadított fel. Törékeny, átlényegült, spirituális figura: Abbado a legnagyobb karmesterek egyik utolsó mohikánja, de amióta legyőzte a halált – évekkel ezelőtt rákot diagnosztizáltak nála –, azóta még otthonosabban mozog abban a világban, ahová földi halandónak lehetetlen őt követni.

Ha mégis le kellene fordítani emberi nyelvre, akkor azt mondanám, időskori szellemiségét mintha Karajanból és Furtwänglerből gyúrták volna össze. Abbado olasz létére már-már annyira precíz, mint egy német.

Beethoven amúgy jobban áll a zenekarnak, mint Mozart, akiről elkeresztelte magát. Mert hiába hagyja el a színpadot az együttes egyharmada, és hiába játszanak kevés vibratóval, Mozartjuk attól még sűrű, nehéz szövésű perzsaszőnyeg marad.

Pedig valójában kasmír vagy selyem, amelynek textúráját csak a legjobb historikus együttesek képesek érzékeltetni. Lucas Marías Navarro oboajátéka meleg színek és geometrikus mintázatok sora a szőnyegben. Virtuozitása mégis egyfajta gáttá vált, amely megakadályozta, hogy a mozarti humor, játékosság, báj felszínre kerüljön. Tudom, hogy nem ezen múlik, de képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, milyen hőfokon szólt volna mindez korhű hangszeren.

Beethovennél azonban még ennyi hiányérzetem sem maradt. Az első hegedűk hangszíne olykor zavart, de ezen hamar túltettem magam, mert ilyen egymásra figyelő zenekari összjátékban még mindig ritkán van részem. Ráadásul a koncertmester olyan vehemenciával játszott, hogy minden erőteljesebb vonásnál szabályosan ugrált a székén, lelkesedése a többiekben pedig megsokszorozódott. A zenekar valamennyi tagján látszott, hogy élvezi a játékot és az élvezet feltölti őket energiával.

Abbado a szóló megnyilvánulásokat a Leonóra-nyitányban és a IV. szimfóniában is markánsan hangsúlyozta, ezzel mintegy analizálva a műveket. Szőnyegszakértők először a szőnyeg fonákját veszik szemügyre, és a szövéstechnikából aztán kiolvassák a tutit. Abbado ugyanígy járt el Beethovennel. Főleg a IV. szimfóniában éreztem, mekkora hangsúly fektet arra, hogy a mű motívumszövetét felfejtegesse.

A szólisták ebben maximálisan a keze alá dolgoztak, a zseniális Chiara Tonelli a fuvolával, Macías Navarro (aki időközben visszaült szólamvezetői székébe) az oboával, Maria Francesca Latella a klarinéttal. Amikor például a szimfónia első tételében a második téma megjelenik, a fagott odadobja a fuvolának, az meg lepasszolja az oboának, olyan elegánsan és látványosan, hogy többször kedvem lenne felkiáltani, góóól.

Az meg Abbado legnagyobb operai pillanatait idézte, ahogy Omar Tomasoni a trombitát a színfalak mögött megfújta a Leonora-nyitányban. Ezoterikus színezetet kapott, már-már az utolsó ítélet felhangjaival.

Amúgy a meghirdetetthez képest (Beethoven: III. Leonóra-nyitány, op. 72b; Haydn: B-dúr sinfonia concertante, Hob. I/105; Mozart: B-dúr szimfónia, K. 319) változott a program, de nem hiszem, hogy ez bárkit különösebben zavart volna.

Szóval lehet, hogy a Müpától 80 kilométerre szerda este szerkezetileg gyenge házak tényleg megrongálódtak, és az érintettek még mindig keresik az okát.

Én annak az okát keresem, vajon az este folyamán miért dolgozott mégis többet az agyam, mint a szívem, mikor ennyi szépség máskor már ritmuszavarokat okozna. Van ebben a szépségben valami túlságosan is vegytiszta, valami túlságosan is desztillált. Pontosan ezekkel a szavakkal méltatta Abbado művészetét évekkel ezelőtt Fodor Géza. Számomra most is ez az előadás kulcsa.