Az embert nem a gondolkodás különbözteti meg az összes többi teremtménytől. Nem is a beszéd. Hanem az olyan megfejthetetlen képesség, mint amivel Grigorij Szokolov rendelkezik. A pianista a minap adott koncertet a Művészetek Palotájában.

A zongorairodalom legjelentősebb élő tolmácsolója ezen az estén Schubert Négy impromptujét (D 899), Három zongoradarabját (D 946) és Beethoven B-dúr  "Hammerklavier" szonátáját (op. 106) gépelte a lelkünkbe. Megmagyarázom.

Ez az ember titkos ügynök. Orosznak adja ki magát, állati jól csinálja. Egy nagy szocreál medve. Olyan merev tartással tolja be tekintélyes pocakját a színpadra évek óta, mintha távirányítással működne. Még soha senki nem látta másképp meghajolni, kimenni, bejönni. Arcán egy sakkozógép profán rezzenéstelensége.

Az is, ahogy hátra lebbenti frakkja fecskefarkát és leül, mindig ugyanaz a mozdulat. Olyan szögben ülök, hogy a karját nem látom. Csak a fejét. Egy torzó, nincsenek se kezei, se ujjai. Gyámolatlanul tátog, mint halász markában a hal. Aha, szóval ráolvasással szólaltatja meg a zongorát. Úgy játszik, mint akinek az élet a tét. De nem a sajátja, hanem a mienk.

Szokolov játéka személytelen, de nem szenvedélytelen. Schubertje harcos. Áthatol az Esz-, Gesz-, Asz-dúr kromatikus ligetein és mindenütt elíziumi tisztás után kutat. Mintha az lenne Szokolov küldetése, hogy a hangokból felépítsen egy élhető világot, mert ezt már, mint tudjuk, elhasználtuk. Lírát, szerelmet, kedvességet, barátságot, kirándulást, pikniket, hegyet, dombot, patakot, kikericset, madarat, madárdalt, szelet, fát, levélsusogást mind összehord egy pokrócon, és batyuba köti.

Értünk zongorázik. Püföli, gyepálja, kalapálja a billentyűket, mintha tényleg csak egy írógép volna, és újra akarná írni az életünket. A pianókat most hangosabbra, karcosabbra veszi, mindegyik akupunktúrás tűszúrás, a fortéival pedig már ölni tudna. Barátaim a szünetben a második sorból elülnek valahová hátrébb, mert nem bírják a decibelt. Hát igen, ugyan Schubert eme kis darabjai szinte minden második ütemben melankolikusan emlékeznek és emlékeztetnek, Szokolov a drámaiságot és monumentalitást hangsúlyozza bennük. A 2. (Allegro) Esz-dúr impromtu patakzó triolái előtt falként magasodó akkordok mintha kalapáccsal döngölt facölöpök lennének a folyómederben.

Utólag belátom, Szokolov Schubertje feldolgozhatatlanul szép és felejthetetlen kirándulás volt a természetben. Mint amikor az ember először lát tavaszi héricset. Ráadásul úgy hatott, mintha pillanat szülte improvizáció lenne. Nem csak azért, mert e miniatűrök "műfaja" valójában rögtönzés. Beethoven „Hammerklavier” szonátája ezekhez képest hivatkozásokkal és lábjegyzetekkel teletűzdelt súlyos, évekig nevelgetett esszé a természetről. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az intellektusra inkább hatott. Szó nincs róla. Érzelmileg totál kiütött. A torkomat szorongatta.

Voltak pillanatok, amikor azt hittem, Szokolov maradandó kárt tesz a zongorában és a hangolónak a szünetben már nem lesz semmi dolga. Mert zongora sem lesz. Ehhez persze semmi köze a Hammernak, a kalapácsnak. Beethoven csak a német terminust akarta helyzetbe hozni a zene nyelvét uraló olasszal (pianoforte) szemben. Szokolov billentésében mégis van valami megsemmisítően pörölyszerű. Azt sugallja, ezt nem is lehet másképp, csak így, könyörtelenül. Leüti a hangot és az ott marad, amíg a világ világ.

Hiába volt aztán kvázi feloldozás a szokásos kötelező szokolovi hat ráadás, ezúttal édes Rameau, majd utolsóként Brahms csipkés Intermezzója (Op. 117, No. 2). Szokolov gombóccá gyúrt, teleírt papírlapként elhajított egy sarokba. Ha valaki véletlenül megtalálna és kihajtogatna, kérem, ne olvassa el, mit írt rám.