A színpadon jóval fiatalabbnak látszik a koránál. Kicsit félszeg, kicsit tétova, mint akinek idegen földrész minden, ami nem zongora. Olyan éhesen veti magát a billentyűkre, mint akinek elvonási tünetei vannak, mintha nem gyakorolna legalább tíz órát naponta, két éves kora óta. Tegnap este Jevgenyij Kiszin töltötte meg sűrűn a Müpa széksorait.

Schubert D-dúr szonátájából Kiszin gyakorlatilag kiveri a lelket, miszlikre klopfolja a dallamot. Ha személyes ellensége lenne a darab, és pusztán bosszúból játszaná el, jobban akkor sem amortizálhatná le. Igaz, hogy az 1825-re datált szonáta ritmus és dinamika szenvedélyes kapcsolatára épül, dallamisága is alapvetően az akkordikus építkezésből bontakozik ki, de Schiff Andrásnak, Christian Zachariasnak vagy annak idején Wilhelm Kempffnek mégis csak sikerült a mű kantábilis szférájához hozzáférni.

Lehet, hogy Kiszin – tudatosan vagy ösztönösen – a richteri hagyomány folytatója, utoljára ugyanis ő indította ekkora vehemenciával az első, allegro vivace tételt. Ám Richter a későbbiekben a valódi szenvedély nyelvén szólt, míg Kiszin vad fortissimókkal egyszerűen felzabáltatja a gyenge pianókat. Bár a szonáta nem kimondottan virtuóz darab, az orosz titán a technikára helyezi a hangsúlyt, mintha ezzel akarná palástolni, hogy nincs érzelmi viszonya a műhöz. A 3., Scherzo tétel táncos lüktetése helyett egy gépzongora autista precizitása kap hangot. Kiszin végigrobog a partitúrán. Ha én lennék a D-dúr szonáta, olyan állapotban érezném magam, amit csak a Katonában nemrég játszott színmű címe képes megfogalmazni: "Ledarálnakeltűntem".

A pianista virtuóz törekvéseihez jobban illik a második felvonásban felvonultatott Szkrjabin gisz-moll zongoraszonátája(Op. 19), illetve hét etűdje. A szélsőséges dinamikai kilengéseket mutató darabok között Kiszin feminin mozdulattal gyakran elsimít egy nem létező fürtöt a jobb füle mellől. Megigazítja a zakóból kitüremkedő fehér ingujjakat. Rákészül, mint a sportoló. A rajtpisztoly eldörren, és Kiszin kilő. Guinness-rekordba illő, amit a kezeivel a klaviatúrán művel. Minél tovább hallgatom, annál inkább csak a teljesítménykényszert látom. Kiszin virtuóz technikája nem generál érzelmeket, nem teremt világokat, nem szólít fel, hogy „Változtasd meg élted!”

Igaza van Stendhalnak: "A zene csak akkor hathat az emberekre, ha olyan képek termelésére ösztönzi képzeletüket, amelyek megfelelnek a bennük dolgozó szenvedélyeknek".