Steve Reich olyan jelentős a zenében, mint Kopernikusz a csillagászatban, forradalmasította zenei világképünket. A föld kering a Nap körül, és nem fordítva. Akár ilyen direkt módon, az égitestek mozgásának monotonitása is lehetett volna a reichi minimalizmus gyökere. A hetvenhét éves mester a napokban Budapesten járt, a Zeneakadémián adott szerzői estet régi nagy barátja, Rácz Zoltán és növendékei közreműködésével.

Ha nem a szférák zenéjében, akkor talán a vonat monoton zakatolásában kellene keresnünk a reichi minimalizmus gyökereit. Pontosabban Reich gyerekkorában. Amikor a szülei elváltak, a bíróság úgy döntött, fél évet az egyiküknél Los Angelesben, fél évet a másikuknál New Yorkban kell töltenie. Az utat évente kétszer vonattal tette meg. Ta-tam, ta-tam, ta-tam ta-tam, ezt hallgatta a kontinenst átszelő végtelen út alatt. A zenetörténészek egy része szeret eljátszani a gondolattal, hogy ez az élmény Reich művészetének heurékapontja.

A hatvanas években az akadémikusok számára mindenesetre értelmezhetetlen volt, amit Reich csinált. Azt gondolták, aki ilyen zenét szerez, az komplett őrült. Ma már ott tartunk, hogy Reich zenéjére egyesek a kommersz címkét ragasztják, de olyanok is akadnak, akik hipnotikus ereje miatt erőszakosnak, agresszívnek titulálják.

Valahol egy kicsit mindenkinek igaza van. Reich zenéjén még mindig érezni az újdonság eufóriáját, de Michael Nyman, Philip Glass működése, egyáltalán a repetitív zene „köznyelvvé” válása után ma már lényegesen könnyebben fogyasztható. Noha megőrizte rétegzene mivoltát, ma sokkal nagyobb tábora van, mint anno.

Ma már a húszévesek is értik Reich zenéjét, ez jól látszott a minapi zeneakadémiai koncert közönségén, ahol nem csak a nézőtéren, a színpadon is a huszonévesek voltak többségben, tudniillik, az Amadinda együttes vezetőjének, Rácz Zoltánnak az osztálya celebrálta az egész estét. Leesett az állam ezeknek a „gyerekeknek” hihetetlenül magabiztos hangszerkezelésétől, technikai tudásuk magas színvonalától. Elgondolkodtam azon, vajon Mozartot és Beethovent is ilyen profizmussal szólaltatnák meg vagy ez a tudás kifejezetten ennek a fajta zenének szól?

Steve Reich és Rácz Zoltán az 1972-es Clapping music-kel melegítette be a közönséget. A négy tenyérre írott bravúros tapszenét az Amadinda negyedszázados jubileumára komponált Mallet Quartet követte, amit Rácz tehetséges tanítványai (Lajhó Gyula, Janca Dániel, Hlaszny Ádám, Tóth Péter) olyan szinten keltettek életre, hogy azt maga a komponista is hajlongva köszönte meg.

A Double Sextettet (2008) tényleg kétszer hatan adták elő, szakítva a korábbi hagyománnyal, mely szerint az egyik hatos felvételről szól, csak a másik fele élő zene. Különösen a középső tétel fájdalmas „kaddis-zenéjének” klezmeres hangulata, sirató karaktere vált - talán ezért is – olyan plasztikussá és átélhetővé. Nyilván az sem elhanyagolható tényező, hogy a művet Rácz tanár úr vezényelte, aki minden darab előtt tartott egy kis bevezetőt, amely segített a mélyebb összefüggések feltárásában és megértésében.

Tőle tudjuk, hogy a Music for 18 Musicians (1974-76) az Opus Magnum, olyan Steve Reichnek, mint Beethovennek a 9. szimfónia. A hatvanegy perces mű 11 akkord története, hatásában valószínűleg LSD-s, de legalábbis füves lebegéshez hasonlítható. A teret kitágítja, majd felemeli, feloldja, dimenzióira bontja. Hallgatása közben széles emocionális skálát jártam be. Az első negyed óra beszippantott, a második átszellemített, a negyedikben megijesztett. Mert mi van, ha ez az örökkévalóság, amiből már nem lehet kilépni? Vajon hallgatnám-e a végtelenségig? Egyáltalán, jó-e nekem a végtelen? Aztán arra ocsúdtam, hogy unom, és tényleg erőszakos, ki akarok szállni, fel akarok ébredni. Aztán megint visszataláltam az örök körforgás szférikus hangulatába, amit a basszus klarinétok emberfeletti, félelmetes rezgéssel szólaltattak meg (Völgyesi Barnabás, Pálfi Csaba).

Számomra mindig az a legfontosabb, milyen hosszú távon hat a zenei élmény. Az előadóknak ez esetben nincs közük ahhoz, hogy Reich zenéje után nem voltam másnapos, nem hagyott mélyebb nyomot bennem. Kommersz volt, könnyen fogyasztható, a szó nem pejoratív értelmében. Ahogy az Penderecki vagy Arvo Pärt zenéje is. Olyan mint egy jó krimi, amit csak egyszer lehet elolvasni, mert ha már tudod, ki a gyilkos, másodszorra nem olyan izgalmas. Bartók hegedű duóiból például sosem tudnék kijózanodni.