Kevés művész akad, aki ilyen látványosan negligálja a közönségét, mint Szokolov, mégis olyan, mintha a rokonunk volna. Kritika.

Szokolov idei koncertje után egyik barátom a zongora hangját kifogásolta. Nekem csak az tűnt fel, milyen szokatlanul intim hangokat csalogat elő ezúttal a nagy szocreál medve, aki tavalyi Beethoven-Schubert koncertjén a fortéival ölni tudott volna.

Utóbb kiderült, a MÜPA tavaly decemberen vásárolt egy új Steinway D modellt, a hangzás újszerűsége tehát részben ennek volt betudható. A hangszert hivatalosan Ránki Dezső avatta föl Brahms B-dúr zongoraversenyével, de szólózongorás koncertet először Grigorij Szokolov adott rajta.

Szokolov valószínűleg szórakozottan és értetlenül vesz részt abban, amit mi életnek nevezünk. Azt az utolsó pár métert a színpadon azért teszi meg úgy, mint egy sakkautomata, mert a járás, meghajlás teljességgel idegen tőle. Ezek a közbülső dolgok nem léteznek, ahogy mi sem. Kevés művész akad, aki ilyen látványosan negligálja a közönségét.

Mégis úgy fogadjuk, mint rég nem látott, legkedvesebb rokont. Mert amint leüti az első hangokat, olyan arcpirítóan bensőséges viszonyba kerül velünk, hogy arra simán rátehetnék a 18-as korhatáros karikát. Holott végig magának játszik, mi pedig csak perverz kukkolók vagyunk.

Chopin h-moll szonátájának kulcsszava a kierkegaard-i értelemben vett érzéki zsenialitás. Furcsa ezt kimondani épp Szokolov játékával kapcsolatban, akit személytelen, érzékietlen attitűdjéről ismerünk. Most mégis olyan, mint egy szerelmes King-Kong. Az allegro maestoso főtémája izgatott, szélsőséges és patetikus, mint az első szerelmi vallomás, amit Szokolov a tétel többi témájával nem ellensúlyoz, hanem elektromos feszültséggel még inkább tovább fokoz.

A scherzo jobb kezében fluid, amit a bal robusztus harmóniái néha megpróbálnak széttörni. Mintha a felső szólam csupa illúzió volna, a basszus meg maga a kijózanító realitás.

Az első felvonás csúcspontja, a 3., largo tétel az emlékezésé. Szokolov kegyetlenül, az érzelgősség látványos mellőzésével kényszerít bennünket életutunk felidézésére. Ebben a tíz percben megértjük, hogy mindaz, ami velünk történt, jelentéktelennek látszó epizódok mozaikjaiból épül fel. Ez az eljelentéktelenítő effekt Szokolov legnagyobb ajándéka ezen az estén. A pazar fináléban zenekari hangzást imitáló monumentalitás és fokozhatatlan gyengédség keveredik.

A második felvonásban a tíz mazurka széles érzelmi palettáját Szokolov ismét úgy prezentálja, mint aki saját személyiségét kint hagyta a ruhatárban. Személytelensége ugyanakkor nem fantáziátlanság vagy érzéketlenség. Épp ellenkezőleg. Olyan ő, mint az a tibeti szerzetes, aki kiszállt a testéből, és hangokká változott. Fizikai mivolta csupán eszköz a hangok megszólaltatásához.

A közönség tombol, és kezdetét veszi a Szokolovtól megszokott maratoni ráadáskoncert. Ezúttal négy Schubert Impromptu (D. 899), majd egy újabb Chopin mazurka. Reveláció valamennyi, valami különös, erotikától mentes érzéki mámor klímája is eluralkodik a billentyűk fölött, játsszon bármilyen faarccal is a mester. Igazából Szokolov teljesen soha nem is tér vissza a testébe. Amikor merev háttal utoljára kimegy, egy része mindig ott marad a zongorában. A MÜPA új Steinway D modelljében.