figaro

Fotók: Posztós János

Rácz Zoltán, az Amadinda ütősegyüttes frontembere, az est házigazdája, karmestere a maga lelkes stílusában berobog a színpadra, és elmeséli a Ligeti teljes életművét feldolgozó előadássorozat kilencévnyi kulisszatitkait. A 2006-ban indított koncertciklus ezzel az estével a végéhez ért. Soha ennél jobb befejezést.

Elsőként a Hamburgi koncertet szólaltatja meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekara és Kamaraegyüttese. Rácztól tudjuk, hogy tudatosan választották a tehetséges fiatalokat. Hívhattak volna nemzetközi profi Ligeti-interpretátorokat, de ez az esemény történelmi pillanat: Ligeti örökségének a fiatal magyar zenészgereneráció anyanyelvévé kell válnia.

Ligeti felfogásában minden hangszer és minden emberi hang eszköz, szerszám. Ligeti zenéje ott kezdődik, ahol a temperált kromatikus hangrendszer véget ér, elfárad, kiürül. A mester addig provokálja, feszíti a hangszerek és az énekhang szerepkörét, míg azok túl nem lépnek saját árnyékukon. Zempléni Szabolcs a komponista elképzelésének megfelelően felváltva játszik natúrkürtön és a szokásos ventilkürtön, mindkettőn zseniális könnyedséggel. A csúcspont kétségtelenül az ötödik tétel, amely enervált gyászzenébe torkollik, szinte előkészítve a Requiem hangulatát.

Óriási, hogy ebben a műfajban több évszázad után még lehet újat mondani, és hogy ez éppen Ligetinek sikerült. A szerző nem a hagyomány folytatója, a halotti mise szövegét csak részben használja fel, maga a hangvétel elszakad a liturgikus szerepkörtől. Húszszólamú énekkar, nagyzenekar, a hangok bonyolult labirintusa. A két szólista, Íride Martinez és Kálnay Zsófia megnyilvánulásai kétségbeesett kísérletek arra, hogy az individuum szóhoz jusson ebben az apokaliptikus vízióban.

Rácz Zoltán, az ihletett karmester

A zenei szövet mintha millió rovarszárny rezgéséből épülne fel. Nem véletlen a kísérőfüzet Bruegel- illusztrációja,  A halál diadalának hangulatát idézi a zene. Az MR és a Nemzeti Énekkar megtanulta a megtanulhatatlant. Oláh Gábor és Antal Mátyás, a két karigazgató valóságos csodát tett, hogy ezt az irgalmatlanul sűrű szövésű, sokszínű, részleteiben egymásnak szinte ellentmondó kórushangzást életre keltette.

A szünet után a mellettem üresen maradt székre ült le az egyik hegedűs a zenekarból. Fiatal srác, állát kidörzsölte a hangszer. Gratulálok neki. Örül. Meséli, micsoda próbák vannak a hátuk mögött, reggel 10-től este 8-ig. És lehet úgy élvezni Ligetit, mint Mozartot? Gonosz kérdés, tudom.

„Nem. Ligeti magolós. Iszonyúan bonyolult ritmusképletek. Persze már Bartók is az” – mondja a fáradt fiatalember, és beletúr nejlonszatyrába, valami kekszet halász elő, hogy oltsa éhségét.

Amit eddig hallottam, csodás volt. Nekem a csúcspontot mégsem a rovarok összehangolt támadása, hanem a Zongoraetűdök harmadik kötete jelentette Fejérvári Zoltán előadásában. A legtöbb etűdben az alsó szólam árnyékként követte a felsőt, és ezt a fiatalember olyan ihletetten és koncentráltan prezentálta, hogy nem tudtam eldönteni, a technikai bravúrt vagy az előadói gondolatgazdagságot értékeljem-e jobban. Mintha Ligeti az egész zongorairodalmat belesűrítette volna ezekbe a kompozíciókba, és ezt a töménységet Fejérvári a lehető legnagyobb tudatossággal és átéléssel közvetítette. Újabb bizonyíték, hogy a zenei érettség nem egyenesen arányos az életkorral.

Fejérvári Zoltán

Ligeti imádta Weöres Sándor költészetét. Vagyunk ezzel így néhányan, csak nem feltétlenül tudunk hangot adni neki. Ligeti tudott. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel az egyetlen olyan mű, amelyet az 56-os forradalmat követően emigrált zeneszerző magyar muzsikusok számára írt. A darab az Amadindának és Károlyi Katalin mezzoszopránnak készült 2000-ben. Egyszer jártam az Amadinda próbatermében, szerintem az összes hangszert mozgósította Ligeti, amit ott láttam.

Az egész műből két tétel okozott igazi katarzist. Az egyik a Kuli, a másik az Alma álma. A humor és a dráma egymást éltető szimbiózisát ilyen szinten manapság csak Pintér Béla-darabokban lehet tetten érni. Amikor nem tudod eldönteni, hogy a könnyet a poén vagy a fájdalom generálja. Károlyi Katalin, akit főleg barokk operákból ismerhet a magyar közönség, egyszemélyes vokális színházat épített föl seperc alatt, és az Amadinda hangzó kulisszái között leéltünk egy életet. „Kuli neeem tud meghal! Kuli örök, csak guri-guri- sikítja Károlyi Katalin, és sós könny csorog a torkomon.

***

Nyerj jegyet a MÜPA-ba!

Küldd el válaszodat az alábbi kérdésre:

Kinek a verseit zenésítette meg Ligeti György a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozícióban?

A válaszokat beküldők között 2 db páros jegyet sorsolunk ki a MÜPA-ban megrendezésre kerülő Mahler II. szimfónia „Resurrection”  előadására (2014.05.23. péntek 19:30).

A megfejtéseket 2014.05.18. 24:00 óráig várjuk a haraszti.barbara@origo.hu e-mailcímen. A tárgyba ezt írd: Figaro_Resurrection.

A megfejtés mellett telefonos elérhetőséget is írj a levélbe. A kisorsolt játékosok e-mailes vagy telefonos értesítést kapnak. A jegyeket személyesen tudod átvenni a 1073 Budapest, Dob u. 76-78. címen.

A játékosok a játékban való részvétellel, azaz a megfejtés e-mailen való elküldésével elfogadják a lenti nyereményjáték szabályzatot.

A nyereményjáték szabályzatot itt olvashatod.