Anna Magnani a Róma nyílt város című filmben

Van az a vicc, hogy egyetlen nőt szerettem egész életemben, és az is másnak a felesége volt: az anyámat. Valami ilyesmit jelent az olasz mamma fogalma. Egy ideát a tökéletes nőről, aki feltétel nélkül szeret, mindent feláldoz érted, és cserébe még csak nem is vár semmit. Az olaszoknak sikerült a legjobban mindezt zenébe önteniük, és a jó fiúk el is énekelték a szerenádot az imádott mammának. Gigli, di Stefano és Pavarotti "szerelmi vallomásai".

A valóság persze általában éppen az ellenkezője, a mammák nagyon is kemény feltételt szabnak szeretetükért cserébe: örök hűséget várnak a fiacskáiktól, hiszen tudván tudják, hogy az összes többi nő csak kihasználná az ő szeme fényüket.

Cesare Andrea Bixio (1896 – 1978), nápolyi születésű zeneszerző nevéhez több mint 150 filmzene és 500 dal megírása fűződik. Egyik legsikeresebb darabja a Mamma, az olasz anyakomplexus egyik legpompásabb kifejeződése. A komponista Beniamino Gigli számára írta a dalt 1940-ben, majd ’44-ben Giuseppe di Stefano is lemezre vette. Olaszország határain túlra Pavarotti vitte el a hírét, aki rendszeresen könnybe lábasztotta vele női közönségét.

Beniamino Gigli (1890-1957). A 20-as évek elején a nagy Carusót váltotta a New York-i Met-ben, amit tizenkét év után azért hagyott ott, mert a gazdasági megszorítások ellenére sem volt hajlandó lemondani fejedelmi gázsijának egy részéről. Miután hazatért Olaszországba Mussolini kedvence lett, aki képes volt álruhában jegyet váltani a kakasülőre, amikor Gigli színpadra lépett. A tenorkirály bármit énekelt, mintha mindig népdallal öblögetett volna. A Mamma sem kivétel. Egyébként csapnivaló színész volt, de ez senkit sem érdekelt.

Giuseppe di Stefano (1921-2008). 1947-ben a milánói Scalában, ’48-ban a Metropolitanben debütált, majd hosszú időn keresztül volt Maria Callas méltó partnere. Kapcsoltaukról legendák szólnak. Minden technikai hiányosságuk ellenére az 1953-57 között készült felvételeit az operarajongók máig a legjobbaknak tartják. Ha a világ összes, lemezen rögzített tenorját rangsorolnák, nem túlzás, benne lenne az első ötben. Máig kevesen tudnak olyan pianissimókat kicsiholni magukból, mint amilyeneket ő produkált. Még ebből a Bixio-dalból is képes jóval többet kihozni, mint ami eredetileg benne van.

Luciano Pavarotti (1935-2007). Apja pék volt és amatőr tenorista. Pavarotti már gyerekkorában Caruso-lemezeket hallgatott, de igazi mestereként mindig Giuseppe di Stefanót emlegette. Karrierjét is annak köszönheti, hogy 1963-ban di Stefano helyett ugrott be a londoni Covent Garden színpadán. Puccini Bohéméletének Rodolfo szerepében debütált. Domingo és Carreras mellett ő volt a harmadik tenor. Bár ő is lírai tenor, mint di Stefano, jól hallatszik a fényévnyi különbség.