Háromszáz éve, 1714. július 2-án született a felső-pfalzi Erasbachban Christoph Willibald Gluck, német zeneszerző, az opera műfajának első megújítója.

Az évfordulóról a világ számos országában megemlékeznek, a budapesti Operaház néhány napja tartotta az Iphigenia Tauriszban című Gluck-opera Richard Strauss által készített átiratának magyarországi bemutatóját, amelyet Alföldi Róbert rendezett. Kritikát is írtunk róla.

Gluckot már gyerekként magával ragadta a zene iránti szenvedély. Erdész apja akaratával szembeszegülve 17 évesen Prágába ment (a család 1717 óta Csehországban élt), hogy matematikai és logikai tanulmányai mellett (melyeket aztán félbehagyott) elsősorban a zenének szentelje magát. Később Milánóban képezte magát, ahol tánctermi hegedűsként teremtette elő tandíját.

Első operái olasz stílusban íródtak, mitológiai vagy történelmi témákat dolgoztak fel. Ekkoriban kezdődött Gluck munkakapcsolata a híres olasz librettistával, Metastasióval, amely több évtized át tartott. Gluck egy angliai megbízatás során ismerkedett meg Händellel, akivel 1746-ban közös koncertet is adott. Händel oratóriumai mellett Rameau francia zeneszerző hatottak rá leginkább.

Gluck 1750-ben megnősült, felesége hozományának köszönhetően anyagi gondjai megszűntek. Elfogadta a bécsi udvari opera karmesteri tisztségét, a társulatnak több vígoperát és balettzenét szerzett, köztük a nagysikerű Don Juant (1761).

Az 1770-es években Párizsban is élt, a francia udvarban pártfogója volt a tragikus sorsú Marie Antoinette (Mária Terézia lánya), aki még Bécsben növendéke volt.

Gluck 1779-ben végleg visszaköltözött Bécsbe, itt érte a halál 1787. november 15-én. A következő év áprilisában emlékkoncertet adtak a tiszteletére, amelyen tanítványa és barátja, a Mozart vetélytársaként elhíresült Antonio Salieri vezényelt.

Az operareformer

Gluck újítása abban állt, hogy az operát zenedrámának tekintette, amelyben a zenének kellett a dráma szolgálatában állnia. Úgy vélte, az egymáshoz lazán kapcsolódó, bravúros áriák helyett a logikusan kibontakozó cselekménynek kell lenyűgöznie a nézőt. Gluck egyszerűségre törekedett. Mellőzte az öncélú, hosszadalmas díszítéseket, hogy felszabadítsa a zenét az énekesek és a zeneszerzők önkénye alól. Vissza kívánt térni a zene eredeti rendeltetéséhez, vagyis a költői szöveg hű kifejezéséhez és az érzelmek ábrázolásához.

Első reformoperája az 1762-ben Bécsben bemutatott Orfeusz és Eurüdiké volt, amelyben a mitológiai történet happy enddel végződik, Eurüdiké kiszabadul az alvilágból, és a szerelmesek boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az opera 1774-es párizsi bemutatója valóságos operaforradalmat idézett elő, "az emberek pártokra oszlanak, és úgy támadják egymást, mintha vallási ellentétről lenne szó", írta az eseményről Marie Antoinette.

A vitában Beaumarchais, a Figaro házassága alapjául szolgáló dráma írója is Gluck mellé állt: „Túl sok a zene a zenés színházban ‒ írta. ‒ „Hogy egy joggal híres ember, a neves Gluck lovag naiv kifejezésével éljek: az operánk bűzlik a zenétől."

Az 1777-ben bemutatott Armidét a francia közönség konzervatív része a nemzeti hagyományok elleni támadásnak minősítette. "Méltó válaszként" meghívták Párizsba a kor kedvelt itáliai operaszerzőjét, Niccolo Piccinit, mire a francia fővárosban a gluckisták és a piccinisták szó szerint ölre mentek.

Gluck hagyatékában több mint félszáz opera, számos táncdráma és színpadi szerenád szerepel. A német klasszikusok közül elsősorban Beethovenre, részben Mozartra, a francia zeneszerzők közül Cherubinire, az oroszok közül Glinkára hatott. Berlioz a "zene Aiszkhüloszának" nevezte, Richard Strauss az Iphigenia Auliszban bemutatásától számította az európai zenetörténet új korszakát.

Az operareformátor Gluck tiszteletére Nürnbergben fesztivált alapítottak. A Magyar Állami Operaház 2013-ban határozta el, hogy öt éven át minden évad végén barokk operaprodukcióval bővíti repertoárját. Idén az évfordulóra való tekintettel Gluck Iphigenia Tauriszban című művére esett a választás, amely az intézmény történetében korábban csak egyetlen alkalommal hangzott fel, 1957-ben az Erkel Színházban, akkor is mindössze egyetlen felvonás erejéig.