Könyörtelen zsarnok vagy a fuvolajáték királya?

Államférfi, felvilágosult gondolkodó, kíméletlen hadvezér, történetíró, nőgyűlölő, kutyabolond, virtuóz fuvolista és zeneszerző. II. „Nagy” Frigyes, porosz király (1712-1786) összetett személyiség volt, akit kétéves korában megeskedtek, hogy nem sír többé. Hitler példaképként tekintett rá, muzsikusként pedig könnyeket csalt hallgatói szemébe.

Frigyes alakja a mai napig történelmi viták kereszttüzében áll. E tekintetben csak két vetélytársa akadhat a német történelemben, Bismarck és Hitler. Hitler és Frigyes sorsa között meglepően sok a párhuzam: mindkettejük gyermekkorát egy brutális, a gyermek személyiségét semmibe vevő, akaratát minden eszközzel megtörni akaró apa árnyékolta be.

Hitler példaképe

Az apai terror elől kezdetben a művészetekbe menekültek, végül kiszolgáltatottságban és megalázottságban töltött gyermekkorukat mindketten azzal kompenzálták, hogy életüket egy hatalmas és legyőzhetetlen birodalom megteremtésének szentelték. Amúgy Hitler bálványozta II. Frigyest, kvázi az ő szellemi örökösének tartotta magát. Berlini bunkerének falát egyetlen kép díszítette, II. Frigyes portréja. Itt remek angol nyelvű dokumentumfilm látható a császárról.

Míg azonban Hitler, aki kétszer is elbukott a festőakadémiai felvételin, valamennyi hozzáértő véleménye szerint igencsak kontár festő volt, Frigyes valóban sokféle tálentummal bírt. Történetíróként és komponistaként valószínűleg akkor is emlékeznénk rá, ha történetesen nem koronázzák királlyá.

„Frigyes szellemes volt, ötletgazdag és sokoldalú, nemcsak a politikához és a hadvezetéshez volt tehetsége, hanem az irodalomhoz és a zenéhez is. Zseninek azonban nem mondható egyik területen sem, legfeljebb különösen tehetséges dilettánsnak meglepően sok területen” - írja róla Sebastian Haffner Poroszország egy porosz szemével című könyvében (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010).

II. „Nagy” Frigyes porosz király (1712-1786)

Fekete pedagógia

Uwe A. Oster történész a császár születésének tavalyi, 300. évfordulóra A világ legszomorúbb élettörténete címmel írt könyvet II. Frigyesről. Megtudhatjuk belőle, hogy a trónörökös gyermekkora állandó üldöztetésben telt. Ha nem mutatott kellő érdeklődést a vallás iránt, megkétszerezték a hittanóráit. Ha a király fuvolázáson vagy regényolvasáson kapta, a hangszer és a könyv a kandallóban landolt. Kétévesen megeskették rá, hogy soha többé nem fog sírni. Ötévesen minden nap elsütöttek egy ágyút a közelében, hogy szokja a csatazajt. A király rendszeresen és kegyetlenül bántalmazta, lehetőleg nyilvánosság előtt.

Az akaratmegtörés és a megalázás a kor szokásos nevelési módszerei közé tartozott, ezt nevezték később fekete pedagógiának, ám I. Frigyes Vilmos minden határon túlmehetett, ha a fia 18 évesen úgy döntött, dezertál a szülői házból. A szökés terve azonban lelepleződött, Frigyest és barátját, egyes feltételezések szerint szeretőjét, Hans Hermann von Kattét elfogták, mindkettejüket bíróság elé állították. Kattét – a király határozott kívánságára – Frigyes szeme láttára lefejezték, őt magát pedig kishivatalnoki állásba száműzték.

1734-ben Frigyes beadta a derekát: apja kívánságának engedelmeskedve feleségül vett egy Braunschweig-Bevern hercegnőt, akivel a házasságot feltehetőleg sohasem hálta el. Alighogy 1740-ben Anti-Machiavelli címen megírta elképzeléseit a felvilágosult uralkodásról, meghalt az apja, ő pedig megörökölte azt a „gyűlölt mesterséget, amelyre születése folytán a vak véletlen kárhoztatta”.

Frigyes felöltötte az addig halálzubbonynak csúfolt uniformist, és hadat üzent a Habsburg birodalomnak. Messze túltett apján: hétéves háborúskodás után elérte, hogy az európai államok nagyhatalomként tekintsenek Poroszországra. Felvilágosult reformerként, filozófuskirályként figyelt fel rá a nagyvilág, ám az a lecke, amit kisgyerekként apjától tanult, mélyebben belevésődött, mint hitte: erőszakkal bármit elért. Az anti-Machiavelliből mégiscsak Machiavelli lett.

Johann Joachim Quantz (1697-1773)

Könnyeket csalt hallgatói szemébe

A 16 éves Frigyes – apja tudta nélkül – Johann Joachim Quantztól vett fuvolaleckéket, és tőle sajátította el a zeneszerzés alapjait. Az anekdota szerint Quantznak egyszer a szekrénybe kellett bújnia az uralkodó elől, nehogy lelepleződjenek a titkos zeneórák. Quantz sokáig Frigyes bizalmasa maradt. Amikor tanítványa immár királyként koncerteket adott a palotában, egyedül neki volt joga ahhoz, hogy játékát kritizálja, és tanácsokat adjon. A szemtanúk magánjellegű feljegyzéseiből azonban arra lehet következtetni, hogy a király valóban profi fuvolista volt.

Ebbéli hitében Quantz mellett olyan nagyszerű muzsikusok erősítették meg, mint Carl Philipp Emanuel Bach, Carl Heinrich Graun vagy Johann Friedrich Agricola, akik értő kézzel gyomláltak tehetséges tanítványuk kottaültetvényében.

Frigyes a kortársak feljegyzései szerint megszállottan muzsikált, naponta rendezett koncerteket potsdami kastélyában. Játékával állítólag könnyeket csalt hallgatói szemébe. Virtuóz technikáját a legnehezebb futamok kitartó gyakorlásával csiszolgatta. Ujjai könnyedén röpködtek a hangszeren, mígnem öreg korára köszvényt kapott, és egy szép napon végleg eltemette fuvoláját. Akkor állítólag könnyek között ennyit mondott: "a legjobb barátomat veszítettem el".

Frigyes 121 fuvolaszonátát írt, négy fuvolaversenyt, két szimfóniát, több operaáriát és kantátát. A művekből alig maradt fenn néhány. Éppen a tavalyi, születésének 300. évfordulóján bukkant fel három eredeti fuvola-csembalo-szonáta kézirat, amely szerencsére nemcsak a fuvola szólamot tartalmazza, hanem az egész kompozíciót.

Emmanuel Pahud és Trevor Pinnock a császár születésének 300. évfordulójára lemezen rögzítette II. Frigyes és zenésztársainak (Quantz, C. Ph. E. Bach) legszebb darabjait.