Szétszedi és újra összerakja

A crossover, a zenei műfajok keresztezése nálunk a komolyzenei körökben a gagyi szinonimájaként használatos. Általában olyan magasan iskolázott zenészek menedéke, akik a könnyebbik utat választják és klasszikus zenei elemek felhasználásával látványos, de sokszor igen kétes értékű produkciókat hoznak létre. A crossover színvonala minden esetben az előadó szellemi kvalitásának tükre. A műfaj egyik megteremtője a ma 78 éves Jacques Loussier, francia pianista és komponista, aki nagy klasszikusok megjazzesítésével szerzett magának soha el nem múló érdemeket.

Loussier tíz évesen édesgette magához a zongorát. Bach zenéje már az első évben bekattant neki. Addig játszotta monomániásan a g-moll prelude-öt, míg azon kapta magát, hogy itt-ott elkezdi variálni.

Konzervatóriumi tanulmányai alatt a zeneszerzést magas szinten elsajátította, majd Párizsban a híres zongorista, Yves Nat bábáskodott a fiatal zseni fölött.

1959-ben Pierre Michelot nagybőgős és Christian Garros dobossal alapította meg együttesét, amit kedven zeneszerzője után Play Bach Trio névre keresztelt.

André Arpino, Vincent Charbonnie, Jacques Loussier

Frenetikus élő koncerteken léptek fel, lemezeikből több millió példányt adtak el. 1978-ban a trió feloszlott, de Loussier 1985-ben új tagokkal, a dobos André Arpinóval és a nagybőgős Vincent Charbonnie-val újraélesztette.

Bach zenéje mellett klasszikus szerzők hosszú sora "esett áldozatul" Loussier intelligens átdolgozásainak. Nem kímélte Vivaldit, Mozartot, Chopint, Ravelt, Debussyt, és még sorolhatnánk. Írt egy rakás filmzenét. 2010-ben nálunk is lenyomott egy sikeres koncertet.

Loussier nagy tisztelettel nyúl a klasszikus zenékhez. Az újraértelmezés szándéka nála sosem öncélú, sosem hatásvadász. Elsőre általában nagyobb az ereje, mert a hallgató rádöbben, hogy mindaz, amit hall, tényleg benne van az adott muzsikában, Loussier egyszerűen csak felerősíti a zene belső, mai füllel izgalmasan ható összefüggéseit.

Ami az előadásaiban érdekes, az mégsem a művek újraértelmezése, mert valljuk be, azokhoz hozzátenni igazából semmit nem tud. Ami izgalmas benne, az a klasszikus művekkel kialakított párbeszéd mikéntje, nyelve, egyfajta játék, a művek szétszedése és újra összerakása. Mint például ezekben a darabokban.

J.S. Bach D-dúr concerto, III. tétel