Amikor Alice Herz-Sommer 1903-ban meglátta a napvilágot, Európában még királyok és császárok uralkodtak. A nők hosszú, csipkés ruhákban és gigantikus kalapkölteményekben küzdöttek a választójogukért. A zene mentette meg a 110 éves holokauszt-túlélőt, aki gyerekkorában személyesen ismerte Sigmund Freudot és Franz Kafkát.

Alice Herz Prágában született, német ajkú zsidó családban. A kislány az utcabeli gyerekekkel természetesen csehül beszélt. Emlékszik, hogy egyszer megkérdezte az édesanyját: „Tulajdonképpen mik vagyunk mi? Németek, zsidók vagy csehek?” A mama így válaszolt: „Nem tudom.”

Házukban olyan korszakalkotó figurák fordultak meg, mint Sigmund Freud, Felix Weltsch filozófus, Max Brod író-zeneszerző vagy Franz Kafka, akivel a kis Alice jó barátságba keveredett. Kafka és Alice rengeteget kirándultak együtt, és Alice még száz év múltán is élénken emlékszik a szűkszavú, őzszemeivel elmélyülten figyelő emberre, aki különleges állatokról szóló történeteket mesélt neki.

Koncertek a lágerban

Alice zenei tehetségére hamar fény derült. 16 évesen ő lett a prágai Német Akadémia mesterkurzusának legfiatalabb hallgatója. A húszas évek egyik legkeresettebb zongoristájának és legkiválóbb zenepedagógusának számított. Férjhez ment, kisfia született. Aztán a németek megszállták Csehszlovákiát.

Alice rokonainak, barátainak többsége addigra már elhagyta az országot. Elment Alice ikertestvére is, aki mellett mindig háttérbe szorítva érezte magát. Ő azonban – férjével és kisfiával – maradt, talán mert annyira a zenének és a zenében élt, hogy nem vette észre a fenyegető valóságot. És mert a rajongva szeretett mama, aki mindig a testvérét részesítette előnyben, betegen feküdt, és Alice segítségére szorult.

1942-ben először éppen Alice 72 éves, beteg édesanyját deportálták. Hetekig tartó, bénult kétségbeeséséből egy belső hang mozdította ki: „Tanuld meg Chopin huszonnégy etűdjét, akkor megmenekülsz!” A Chopin-etűdök a zongorairodalom legnehezebb darabjai közé tartoznak. Alice Herz-Sommer nekilátott a gyakorlásnak, és mind a huszonnégyet megtanulta kívülről. Olyan akaraterő és önfegyelem kellett hozzá, mint semmi máshoz az életben. De épp ez az erőfeszítés mentette meg a lelkét az önfelszámolástól.

„Gyerekkorom óta a zene jelentette számomra a menedéket. A zene tartást ad és biztonságot.” Életet ment. Amikor férjével és hatéves kisfiával (eredetileg Stephan, később Raphael, kiváló csellista és karmester) Theresienstadtba (Terezín) deportálták, a nácik úgynevezett kirakattáborába, Alice több mint száz koncertet adott a fogva tartottaknak és a fogva tartóknak. Húsz alkalommal Chopin etűdjeit játszotta, mind a huszonnégyet. Koncertenként egy darabka margarint kapott, amit a kisfiának adott.

A zene tartalmat adott az életének még azon a helyen is, ahol nem tekintették embernek. Napközben csillámpalát hasított a bányában, este gyakorolt vagy zenélt a többieknek. A férjét később Auschwitzba szállították, majd onnan Dachauba került, ahol tífuszban meghalt. Alice és a kisfia egy zeneszerető német tisztnek köszönhetően életben maradt.

Zenével a rákot is

A zene tette lehetővé, hogy elmeneküljön a háború utáni kommunista Prágából, és Izraelben kezdjen új életet zongoratanárnőként. A zene meditatív erejének köszönhetően győzte le a mellrákot, és megint csak a zene segített abban, hogy túl a nyolcvanon új barátokat szerezzen, amikor a ’80-as évek közepén – Raphaelt követve – Jeruzsálemből Londonba költözött. Aztán a zenéből merített erőt, hogy elviselje egyetlen fia váratlan halálát 2001-ben.

Alice Herz-Sommer naponta háromszor lemegy sétálni, és minden áldott nap gyakorol. Kis londoni apartmanjában leül a zongora mellé, és májfoltos, reumás ujjaival – melyek közül kettő már nemigen engedelmeskedik neki – Beethovent vagy Schubertet játszik. Mióta elmúlt 100 éves, ők a kedvencei.

A 108. születésnapján Chopint játszik.