Anita Lasker-Wallfisch az auschwitzi női zenekar egyik utolsó túlélője. Szülei – apja tekintélyes ügyvéd és „lelkes német” Breslauban, anyja hegedűművész – egészen 1942-ig bíztak abban, hogy a náci őrületnek hamarosan vége lesz. Csak ekkor, vagyis túl későn gondoltak a menekülésre. Legidősebb lányukat, Mariannét még sikerült Angliába küldeniük, ám őket magukat deportálták, és valószínűleg azonnal meggyilkolták.

A két kisebb lány, Anita és Renate egy papírgyárba került kényszermunkásként, ahol vécépapírt állítottak elő. Ugyanakkor a papírgyári eszközökkel dokumentumokat hamisítottak francia hadifoglyoknak, majd saját maguknak is, hogy Franciaországba meneküljenek. Sajnos azonban már a pályaudvaron lelepleződtek. A Gestapo okmányhamisításért tartóztatta le, és küldte őket Auschwitzba.

Ez volt az első momentum, ami segítette őket a túlélésben. Mivel nem egyszerű zsidóként, hanem köztörvényes bűnözőként kerültek a lágerbe, megúszták a Mengele-féle szelekciót, vagyis nem küldték őket azonnal a gázkamrába. A második momentum az volt, hogy Anita szóba elegyedett a haját kopaszra nyíró és a tetoválást a bőrébe égető rabnővel, és véletlenül megemlítette, hogy odakint, a normális világban csellistának készült.

„De hiszen ez fantasztikus!” – kiáltott fel a rabtárs – „Akkor meg fogsz menekülni.” Az auschwitzi női zenekart Alma Rosé vezette, akinek apja éveken át volt a Bécsi Filharmonikusok első hegedűse, és aki mellesleg Gustav Mahler unokahúga volt. Ő maga pedig egészen a deportálásáig Európa-szerte ünnepelt hegedűművész volt. A szedett-vedett zenekar Anita megérkezéséig csupa szopránhangszerből állt, ezért kiemelten fontos szerepe lett az egyetlen basszistának.

„Azt hiszem, Alma sosem fogta fel igazán, hogy hová került – mesélte Anita Lasker-Wallfisch egy interjúban. Egyszerűen csak tette a dolgát tovább, csak a zenével foglalkozott. Ezt sokan nem tudták megérteni. Rettenetesen szigorúan bánt velünk, de később valamennyien hálásak voltunk neki.” A zenekar majdnem összes tagja túlélte a lágert, és Anita segítségével nővére, a zenélni nem tudó Renate is életben maradt. 

Reggel és este indulókat játszottak a láger kapujában a kényszermunkába induló és onnan hazatérő raboknak. „A németek szerettek minden rendesen csinálni. Bal, jobb, bal, jobb, a zene ütemére”. Vagy a tiszteket szórakoztatták muzsikával, ha azt a parancsot kapták. Egyszer maga Josef Mengele jött a barakkjukba, mert Schumann Álmodozását szerette volna hallani „Nem éreztem közben semmit. Egyszerűen csak túl akartam esni rajta, hogy Mengele minél előbb elmenjen. Auschwitzban nemigen volt helye az érzéseknek.”

A háború után Anita Lasker Nagy-Brittaniában talált új hazára. Alapító tagja lett az English Chamber Orchestrának, és feleségül ment Peter Wallfisch zongoristához. Évtizedekig tartott, mire képes volt újra betenni a lábát Németországba. Ha a zenekar Németországban turnézott, nem tartott velük. Egyszer azonban Bergen-Belsen közelében koncerteztek, ahol Anita és a nővére a felszabadulást megérték.

„Egyáltalán nem akartam Németországba menni, de kíváncsi voltam rá, mi lett Belsenből. Ott aztán véletlenül összetalálkoztam a bergen-belseni emlékhely igazgatójával, aki kétségbeesetten kutatott túlélők után. Hirtelen megértettem, hogy sokkal többet tehetek az ügyért, ha kiállok az emberek elé, mint ha megelégszem azzal, hogy Londonból gyűlölöm a németeket. Az olyan túlélők, mint amilyen én is vagyok, sokat segíthettek a történtek feldolgozásában. Két generációnak kellett felnőnie, mire szembe mertünk nézni a múlttal.”

Anita Lasker-Wallfisch mind a mai napig járja az iskolákat, főként Németországban, hogy továbbadja a történetét. Már nagyon kevesen maradtak, akik át- és túlélték „az emberiség mélypontját”, ahogy ő fogalmaz. Nagyon fontos, hogy átadják tapasztalataikat a fiataloknak, különben a holocaust egy lesz csupán a történelemkönyvek unalmas tényei között.