Ausztrália vezető zenei magazinja, a Limelight összeállította a valaha élt legjelentősebb zongoristák top 10-es listáját. A cím megtévesztő, természetesen nem „minden idők” pianistáiból válogattak, hanem azokból, akik a hangrögzítés feltalálása után halhatatlanná zongorázták magukat.

A lista így tulajdonképpen 20. századi, csupán egyetlen élő művészt találunk rajta, a 82 éves Alfred Brendelt. Máris el lehet vitatkozgatni azon, vajon Brendel mennyiben korszakalkotóbb zongorista, mint Szokolov, Koroljov vagy éppen Radu Lupu, hogy csak néhány nagy öreget említsünk, akiknek játékában, ha szerencsénk van, még élő koncerten gyönyörködhetünk. Radu Lupu billentéskultúráját például áprilisban közelebbről is megismerhetjük a Művészetek Palotájában.

Azon már nem is csodálkozom, hogy a top 10-be nem került be egyetlen nő sem, se Fischer Annie, se Martha Argerich vagy Hélène Grimaud. Így legalább egy egész posztot szentelhetek majd a legjobb női pianistáknak, sőt majd a kortársaknak is.

Íme a lista, fordított sorrendben:

10. Arthur Schnabel (1882-1951) 9. Wilhelm Kempff (1895-1991) 8. Alfred Brendel (1931-) 7. Glenn Gould (1932-1982) 6. Alfred Cortot (1877-1962) 5. Emil Gilels (1916-1985) 4. Arthur Rubinstein (1887-1982) 3. Szvjatoszlav Richter (1915-1997) 2. Vladimir Horowitz (1903-1989) 1. Szergej Rahmanyinov (1873–1943)

Arthur Schnabel Beethoven, Schubert, Mozart és Brahms interpretációival írta be magát a zenetörténetbe. Beethoven teljes zongoraszonáta-ciklusát vele rögzítették először hanglemezre 1935-ben, ez az értelmezés a mai napig etalonnak számít.

 

Wilhelm Kempff német zongorista szintén Beethoven zongoraszonátáival, valamint Schubert-, Schumann- és Brahms-interpretációival vált legendássá. A japánok annyira rajongtak a játékáért, hogy szigetet neveztek el róla. Meg tudom érteni. Schubert-előadásai számomra egy egész szigetvilágot jelentenek.

 

Alfred Brendel osztrák zongorista, 1971-től Londonban él. 2008 óta nem lép színpadra, akkori búcsúturnéja során Magyarországon is koncertezett a Fesztiválzenekarral. „A zeneszerzőnek, és különösen a darabnak tartozom felelősséggel” - nyilatkozta valahol. Játékát analitikusnak is nevezik: miközben szigorúan ragaszkodik a kottában leírtakhoz, stílusa mégsem száraz, fantáziátlan, hanem felmutatja a részletekben rejlő szépséget, játékosságot, humort.

 

Glenn Gould fenegyerek a pianisták között, neurotikus megszállott, aki irtózott a szenzációhajhász publikumtól, ezért 31 éves korában lemondott a koncertezésről, visszavonult barlangjába, és kizárólag stúdiófelvételeket készített. Leghőbb vágya volt, hogy maga is zongorává váljon, és ez tulajdonképpen sikerült is neki. Senki sem kezelte olyan szabadon a hangjegyeket, a tempót és a hangzást, mint ő.Neve összefort Bach zenéjével, én most mégis Mozartot idézek tőle.

Alfred Cortot a „zongora poétája”, akit az utókor leginkább szenvedélyes Chopin-játékáért tisztel. Ma talán fel se vennék a zeneakadémiára, annyiszor ütött mellé, és annyiszor vétett a tempóelőírások ellen. Mindez azonban eltörpül billentéskultúrája és varázslatos pianissimói mellett. Íme egy ritka videó a mesterről.

Emil Gilels ukrán zongorista, akinek a Szovjetunió művészei közül elsőként adatott meg, hogy rendszeresen koncertezzen Nyugat-Európában, sőt Amerikában. Rubinstein így nyilatkozott a 16 éves Gilelsről: „már az Appassionata első taktusainál tudtam, hogy kivételes tehetséggel van dolgom, Ravelt pedig úgy játszotta, mint egy érett mester.” Legemlékezetesebb felvételei talán Schumann fisz-moll szonátája, Saint-Saëns g-moll zongoraversenye és jó néhány Scarlatti szonáta.

Arthur Rubinstein a halála előtt ezt mondta magáról: „Nem vagyok valami kedves ember. Elég rossz a természetem, kérdezzék csak meg a családomat.  De ha zenéről van szó, tiszta vagyok, mint a patyolat." Hipervirtuozitás, összetéveszthetetlen Rubinstein-hangzás, spontaneitás és érzelmi intenzitás jellemezte játékát. A hangjegyeket időnként épp olyan nagyvonalúan kezelte, mint Cortot, ami miatt egyesek úgy vélték, hiányzik belőle a kellő komolyság.

Szvjatoszlav Richter Gouldhoz hasonlóan nem kedvelte a publicitást. Ritkán adott interjút, nem engedte, hogy koncert közben fényképezzék, sőt azt sem szerette, hogy a közönség nézi őt, ezért olykor gyertyafénynél játszott, lehetőleg nem túl nagy hangversenytermekben. Igazságmániás volt, le akarta hántani a művekről a rájuk tapadt sztereotípiákat. Chopint és Csajkovszkijt megszabadítani a szentimentalizmustól, Rahmanyinovot a hatásvadász effektusoktól, Prokofjevet a túlzásoktól, hogy végre az igazán fontos dolgokról beszéljünk.

Vladimir Horowitzról Rahmanyinov így nyilatkozott: „Amíg nem hallottam őt játszani, nem tudtam, mire képes a zongora.” A közismerten szigorú Toscanini, aki később Horowitz apósa lett, Liszt Ferenchez hasonlította a fiatal zongoraművészt, és emberfelettinek nevezte játékát. „Semmit nem játszom kétszer ugyanúgy”, mondta maga Horowitz, aki számára a zenei spontaneitás azt jelentette, hogy minden mű a pillanat szülötte: az interpretáció segíti világra újra meg újra.

Szergej Rahmanyinov a tízes lista doyenje. Ma inkább zeneszerzőként ismerjük, életében azonban főként zongoristaként szerzett világhírnevet, részben saját műveinek interpretálásával, részben Chopin-, Liszt-, Szkrjabin-darabok előadásával. Legendásan hosszú ujjai voltak, virtuóz technikája és ritmusérzéke.