Egy német rendező nem sokkal a halála előtt operafalut álmodott az afrikai sivatagba. Azóta megépült a művészeti iskola, számos lakóház, és idén nyáron átadták az 5000 fő ellátására alkalmas orvosi rendelőt is. A projekt folytatódik.

"Az utolsó dolog, amire Burkina Fasónak szüksége van, az egy operaház” ‒ támadták sokan Christoph Schlingensief, német film- és színházrendező vízióját 2010-ben, amikor lerakta az operafalu alapkövét mintegy 50 kilométernyire az afrikai ország fővárosától, Ouagadougoutól.

A rendező fél évvel később, alig 50 évesen meghalt rákban. A legtöbben úgy gondolták, vele együtt száll sírba az operafalu ötlete is. Schlingensief  özvegye, Aino Laberenz azonban kezébe vette a projekt menedzselését, és már 2011-ben ötven gyerek kezdhette meg tanulmányait a Berlinben élő, Burkina Fasó-ból származó építész, Francis Kéré tervei alapján készült iskolában.

Amikor az újszülött felsír, az az igazi opera

Mégis mi akar lenni ez az operafalu? Bayreuth Afrikában? Segélyprogram a fejlődő ország számára? Emlékmű a fiatalon meghalt művész tiszteletére? Netán célzott provokáció? "Aki valóban ismerte Christophot, az tudja, hogy nem egyszerűen csak provokálni akart a művészetével. Tükröt akart tartani a társadalom elé, vitákat akart generálni” ‒ mondja az özvegy.

„Gyakran eszembe jut Christoph mondata” ‒ emlékezik az építész. ‒ „Amikor az újszülött felsír, az az igazi opera. Az operafalu egy nagy művész víziója volt, amely realitássá vált. A falu áll és működik, a nők gyerekeket hozhatnak a világra, és a gyerekek iskolába járhatnak, ahol kiemelt zenei képzést kapnak.” Pár héttel ezelőtt pedig átadták az orvosi rendelőt is, amelynek nagy jelentősége van egy olyan országban, ahol tízezer főre jut egyetlen orvos.

A legközelebbi falvak egy-két kilométer távolságra vannak az operafalutól, a környék legnagyobb települése négy kilométerre fekszik az Ougadougou felé vezető úton. Ma már 150 gyerek jár az iskolába, többnyire mezítláb, ami teljesen megszokott a világ egyik legszegényebb országában. A gyerekek hétvégeken és a szünidőben is benépesítik a falut, eljönnek, hogy gyakoroljanak a hangszereiken, hogy fotókat vagy filmeket készítsenek, hogy részt vegyenek különféle művészeti projektmunkákban.

Kevés afrikai iskolában folyik művészeti nevelés. Nincsenek zene- vagy rajzórák, sem táncoktatás. Az afrikai oktatási miniszterek időpocsékolásnak tartják az ilyesmit, hiszen az elsődleges feladatnak az írás-olvasás elsajátítását tartják.

Egy színpad is elég

Schlingensief azonban egészen másként gondolkodott erről. "Afrika tele volt spirituális és kulturális kincsekkel, amelyeket eltékozoltunk. A gyerekekkel közösen azonban van esélyünk arra, hogy újratanuljuk ezeket.” Schlingensief nem volt elszállt álmodozó, kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a csiga formájú koncertterem építésére csak azután kerülhet sor, ha már a többi létfontosságú épület elkészült.

A most nyáron átadott rendelővel együtt a falu már 24 épülettel rendelkezik. Lakóházakkal a tanárok, az alkalmazottak és a vendégek számára, műhelyekkel, egy hangstúdióval és egy étkezdével, amelyben a környékbeli asszonyok hetente 1500 fő számára főznek.

Jelenleg is folyamatosan rendeznek koncerteket, filmvetítéseket, színházi előadásokat, workshopokat, és persze megbeszéléseket a falu jövőjéről, a további építkezésekről. A jelenlegi tervek nem a Schlingensief által megálmodott spirális operaházra koncentrálnak, ennél sokkal józanabbak. Ha sikerül előteremteni az anyagi forrásokat, egyelőre megelégednek egy színpad felállításával is.