Alexandre Tharaud nem csak a Schubert-, Beethoven-, Bach-darabokból összerakott kísérőzenét játssza Michael Haneke a napokban Oscar-díjat kapott filmjében. A neves francia pianista önmagát alakítja, amikor a főszereplő egykori tanítványaként, immár mint híres zenész megjelenik a haldoklás Pantheonjában.

Michael Haneke a szenvtelen érzékenység rendezője. Minden egyes filmjével tévedhetetlenül gyomorszájon találja a nézőt. Legutóbbi munkája, a francia nyelvű Szerelem (Amour) besöpörte az összes létező európai filmdíjat, és bár az osztrák rendező filmvilága fényévekre van a hollywoodi tradícióktól, még a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart is megkapta. Itt olvashat róla kritikát.

Haneke majd’ minden filmjének főhőse Anne (Emmanuelle Riva) és Georges (Jean-Louis Trintigant). A Szerelemben idős házaspár, mögöttük hosszú, együtt töltött élet. A film elején éppen reggeliznek, hétköznapi csevegésükön átüt: annyi év után is van bennük szeretet, figyelem, kíváncsiság a másik iránt. Aztán Anne tekintete egyszer csak elrévül, és megszólíthatatlanná válik.

Anne első agyvérzésével megkezdődik kettejük megrendítő haláltánca. A véggel való megküzdés magányát időnként megtöri (inkább zavarja, mint enyhíti) egy-egy mellékszereplő felbukkanása: a lányuké (Isabelle Huppert), és Anne egykori tanítványáé, aki időközben sikeres zongoraművésszé vált.

Haneke ragaszkodott hozzá, hogy ez utóbbi szerepet ne színész, hanem igazi zongorista játssza. Több mint harminc zenész sikertelen próbafelvétele után talált rá Alexandre Tharaud francia zongoristára, aki tökéletesen illett koncepciójába.

Tharaud először csupán azért reagált a felkérésre, mert feltétlenül találkozni akart Hanekével, akinek nagyon nagyra tartotta a filmjeit. Aztán belevágott a forgatásba, ami az ő esetében három napot jelentett egy ismeretlen világban. Tharaud-nak valójában nem kellett szerepet játszania, még a nevét is megtarthatta a filmben.

 

Valójában ugyanaz történt vele a kamerák előtt, amit saját életében is megélt: meglátogatta egykori zongoratanárnőjét, illetve koncertet adott a Théâtre des Champs-Elysées-ben – mindkettőre évente többször is sort kerít a való életben. Ráadásul a filmen látható koncert is valóságos, Haneke megkérte a pianista közönségét, hadd használhassa fel őket a film nyitó képeihez.

Legnehezebb jelentében percekig várakozik, hogy találkozhasson Anne-nel. Tharaud-nak úgy sikerült megoldania a feladatot, hogy nem a díszleteket, nem a filmbeli lakás berendezési tárgyait nézegette, hanem felidézte magát saját (egyébként kilencven éves) egykori tanárnője otthonát, az ő képeit, szőnyegeit, az ő zongoráját.

A filmnek a szó hagyományos értelmében nincs zenéje. Semmi mást nem hallunk, csak Tharaud zongorajátékát: Georges az ő lemezét teszi be a lejátszóba, a látogatás alatt a zongorista néhány Schubert-taktust játszik, és a hangversenyből is kapunk egy kis ízelítőt. Mindig csak néhány ütem, aztán a zene félbeszakad. Haneke filmjeinek egyik állandó főszereplője a csend. Ez a csend ad súlyt és jelentőséget a ritkán felcsendülő zenei hangoknak.

Így játszik A. Tharaud. A film zenéje már megjelent lemezen.