Régen úgy gondolták, nagyon ritka jelenség. Mai kutatások szerint nagyjából ezer emberből egy szinesztéziás. Az okára még nem találtak magyarázatot. Talán korai élmények hatására alakul ki, de az is lehet, hogy csecsemőkorunkban mindannyian szinesztéták vagyunk, öt érzékszervünk csak fokozatosan különül el egymástól – egyesek pedig úgy maradnak.

A szinesztéziának sok fajtája van, legismertebb talán a zenei, amikor a hangokhoz társulnak színek, de létezik betű-, szám-, illat- vagy íz-, sőt megszemélyesítő szinesztézia is, amikor a fentebb említett dolgokhoz a szinesztéta akaratlanul bizonyos tulajdonságokat kapcsol. Mondjuk a 2-es számot barátságosnak tartja, a 9-est meg agresszívnek.

Az érzetek párosítása persze egyénenként változó. Vegyünk például egy híres szinesztéziást, Vlagyimir Nabokovot, a Lolita világhírű szerzőjét. Ő nem hangokhoz, hanem betűkhöz rendelt színeket (egy írótól ez talán nem is olyan meglepő), és mivel az édesanyja is szinesztéziás volt, meg tudták beszélni, melyikük milyen színt kapcsol az ábécé betűihez. Érdekes módon egyetlen betű-szín párosításban sem értettek egyet.

Drog hatása alatt a kombinációk összezavarodnak

Szinesztéziás élménye annak is lehet, aki valamilyen hallucinogén szert használ.  Albert Hoffman növényvédő szerek fejlesztésén dolgozott, amikor egy kísérlet során véletlenül belélegezte az LSD gőzét. Így vált a szer felfedezőjévé. Élményéről így vallott: „Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek…, színszökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamatban. Különösen érdekes volt, ahogy az összes akusztikus észlelésem, például a kilincs vagy az elhaladó autó hangja optikai érzékletté vált. Minden hang egy formában és színben megfelelő, élőn változó képet produkált.”

Ugyanakkor, ha egy szinesztéziás hallucinogén szert vesz be, egészen másfajta érzeteket tapasztal, mint normál állapotában, vagyis a szokásos kombinációk drog hatása alatt összezavarodnak.

A zeneszerzők és szólisták között viszonylag sok szinesztéziást találunk. Agykutatók kimutatták, hogy a hosszú ideje, hivatásszerűen zenével foglakozó emberek agya strukturális és funkcionális különbségeket mutat az egyszerű zenekedvelőkéhez képest. Talán ezzel függ össze, hogy az abszolút hallással rendelkezők között nagyobb számban vannak szinesztéziások, vagyis olyan emberek, akik a hangokat bizonyos színekkel együtt érzékelik.

A szimfónia egy szivárvány

A zenei típusú szinesztézia esetében hang és szín elválaszthatatlan egységként jelenik meg a hallgató számára, vagyis egy adott hang mindig egy adott színnel párosul. Liszt Ferenc, a zenetörténet egyik szinesztéziása állítólag így instruálta a weimari zenekart, amikor koncertmesterként állt az élükön: „Uraim, egy kicsit kékebben, ha kérhetem.”

Jean Sibelius úgy érezte, hogy „hang  és szín között különös, titokzatos összefüggés rejlik”, saját élményeiről azonban csak a legbizalmasabb barátainak mert beszélni, mert attól tartott, hogy őrültnek bélyegeznék.

Leonard Bernstein szintén látta a hangokat, és úgy fogalmazott, úgy jelenik meg számára egy szimfónia, akár egy szivárvány.  A francia zeneszerző, Olivier Messiaen az összhangzatokat egyúttal színkombinációként is érzékelte, és élete tragédiájának tartotta, hogy élményét nem oszthatja meg a közönséggel. „Bármilyen színpompás zenét szerzek is, a publikum sosem fogja látni, csak hallani a műveimet.”

Hélène Grimaud, 1969-es születésű zongoraművész tizenegy évesen, egy Bach-darab gyakorlása közben fedezte fel különleges képességét. „Hirtelen valami fényes, pirosas-narancsos jelenést láttam, rendkívül élénken és intenzíven.” Később a hangokhoz társuló színérzékelése állandósult, ma már minden hangnem egyúttal valamilyen színbenyomást is kelt benne. Grimaud számára a c-moll hollófekete, a d-moll pedig, kedvenc hangneme sötétkék.