Huszonnégy évvel ezelőtt, 1990. július 7-én, a német győzelemmel végződő futball-világbajnokság előestéjén adta első stadionkoncertjét Rómában a három tenorvilágbajnok, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo und José Carreras. A siker elementáris volt, a tapsvihar nem akart szűnni, a közönség újabb és újabb ráadásszámokat követelt.

Se a koncertet szervező, rendőrből menedzserré avanzsált Mario Dradi, se a három énekes nem sejtette, hogy valójában lavinát indítanak el. A dalestet a Rómában megrendezett foci-világbajnokság kísérő eseményének tekintették, amelyen 8000 néző vehetett részt 360 dolláros belépőjegyekért Caracalla császár egykori fürdőépületében.

Senki sem számított különösebben nagy dobásra. A programon csupa csontig rágott sláger szerepelt, melyeket azonban nem csak a római közönség fogadott kitörő lelkesedéssel, hanem mintegy 700 millió tévénéző is, akik az élő közvetítést kísérték figyelemmel. A felvételből aztán az angol Decca lemezkiadó 12 millió példányt adott el, ami nemcsak a komolyzene piacán döntött rekordot, hanem még a popzenészek körében is irigységre adott okot.

Mivel a három énekes sem gondolt ekkora sikerre, beérték fejenként 500 000 dolláros honoráriummal, aztán mikor kiderült, hogy a Decca több száz milliót keresett rajtuk, meglehetősen dühös nyilatkozatok hagyták el aranyat érő torkukat. Még Zubin Mehta, a dalest dirigense is úgy vélte, nem tettek mást, „csak megmentették a Deccát a tönkremenéstől”.

Pavarotti magyar származású impresszáriója, Rudas Tibor utólag így interpretálta a dolgot: „Fogalmunk sem volt róla, hogy a római koncerttel az idősebb korosztály Beatles-ét fedeztük fel.”  Rudas azonban nem állt meg a sajnálkozásnál, kezébe vette az ügyek intézését, és a következő világbajnokságra (1994, USA) még nagyobb szabású koncertet szervezett.

A három tenorra Los Angelesben ötvenhat ezren voltak kíváncsiak (a jegyárak 15 és 1000 dollár között mozogtak), a koncertet 1,3 milliárdan követték a televízió-közvetítésen keresztül, és a lemezeladások megint rekordokat döntögettek. Rudas most már fejenként egy milliót alkudott ki a tenoroknak a fellépésért.

Mégis csak négy évvel később, 1998-ban jutott eszébe a triónak, hogy fellépéseiket nem kellene feltétlenül a világbajnokságokhoz kötniük. Ekkor már új impresszárióval  (Matthias Hoffmann) vágtak neki az új projektnek, melynek során eredetileg öt világvárosban kívántak fellépni: Tokióban, Londonban, New Yorkban, Münchenben és Melbourne- ben. A lavina azonban gurult tovább, képtelenség volt megállítani. A világ minden táján hallani akarták az immár márkanévvé vált Három Tenort.

Közös fellépéseiknek végül Pavarotti betegsége, majd 2007 szeptemberében bekövetkezett halála vetett véget. A műfaj azonban tovább él, mára a komolyzene jó néhány képviselője bebizonyította, hogy stadionokat tud megtölteni éneklésével, hangszeres játékával. Hogy mindez valóban felkeltette-e az emberek kíváncsiságát a klasszikus zene iránt, már más kérdés. Nem biztos, hogy a Három Tenor rajongói valaha is végighallgattak egy teljes operát a nyitánytól a fináléig.