A nagy zongoristák felismerhetők a stílusukról. A kijelentés banális, nem is áll szándékomban senkit meglepni vele. Nem kell ahhoz zenetudósnak lennünk, hogy kihalljuk egy Chopin noktürnből Rubinstein, Richter vagy éppen Angela Hewitt billentéstechnikáját, interpretációját – persze, ha van némi fogalmunk a játékukról. Sőt ma már az sem fontos, hogy homo sapiensek legyünk, egy zenehallgatásra kifejlesztett szoftver is lekörözhet minket a Ki nyer mában – tudtuk meg a Die Zeitból.

A számítógépes program néhány darab analizálása után nagy biztonsággal felismeri az előadót akkor is, ha számára ismeretlen művet játszik. A dolog azért működhet, mert a művészek stílusa olyan apró technikai fogásokból tevődik össze, amelyeket újra és újra alkalmaznak, vagyis nagyjából mindig ugyanazokkal az eszközökkel élnek. A hangok hosszabb-rövidebb ideig tartó késleltetése, a pianók és a forték árnyalatai árulkodnak az előadóról.

Floris van Vugt, a Hannoveri Zeneakadémia és a Lyoni Egyetem doktorandusza egy lépéssel továbbment, és arra a kérdésre kereste a választ, vajon a mechanikusan leütött hangok, mondjuk egy szimpla c-dúr skála érzelemmentes végigfuttatása megmutatja-e, hogy ki játszik. Vagy ezoterikusabb megfogalmazásban: le lehet-e ütni a zongorán akár csak egyetlen hangot is úgy, hogy abban ne rezonáljon a hangszeren játszó személyisége?

A kísérletben nyolc zongorista vett részt a jó játékostól a professzionális művészig. Azt kérték tőlük, hogy egy két oktávos skálát játsszanak oda-vissza előbb az egyik, majd a másik kezükkel, meglehetősen gyors tempóban, másodpercenként nyolc hang leütésével. A mutatványt negyedóra szünet után valamennyi zongoristával megismételtették.

A skálázás minden hangszeren tanuló gyerek réme. Többnyire nem az élvezetről szól, hanem arról, hogy automatikussá tegyünk bizonyos ujjmozgásokat, hogy ugyanabban a tempóban és leütéserősséggel szólaltassuk meg a hangokat akkor is, ha közben bonyolult fogásokat kell alkalmaznunk.

Van Vugt kérdése tehát az volt, vajon azok a kiváló zongoristák, akik kirázzák az ujjaikból a legnehezebb skálát is, mutatnak-e speciális, csak rájuk jellemző jegyeket egy ilyen egyszerű feladat abszolválása közben? Kimutathatók-e náluk bizonyos ismétlődő szabályszerűségek vagy éppen szabálytalanságok, amikről könnyen rájuk ismerhetünk?

Hadd lőjem le a poént: a válasz természetesen igen. Miután a számítógép elemezte az első körben játszott skálákat, száz százalékos pontossággal hozzárendelte a megfelelő játékost a második körben játszott hangsorokhoz. Pusztán a hangok között tartott szünetekből – amelyek emberi fül számára ilyen tempónál alig érzékelhetők – felismerhető az adott személyiség. Mellesleg a gép hiba nélkül párosította a jobb kezet a balhoz, a zongoristák jellegzetességei mindkét kezük esetében hasonlóak.

Az emberi hallgatók azonban sokkal rosszabbul teljesítettek a komputernél. A kísérletben résztvevő zenehallgatók a skálák alapján nem tudták megkülönböztetni egymástól az előadókat. Még azt sem tudták megmondani, gép játszik-e vagy hús-vér ember. Csak akkor érzékeltek különbséget, amikor a számítógép felerősítette a jellegzetességeket.

A 29 éves holland kutató úgy véli, ezzel a módszerrel korai stádiumában felfedezhető lehet a zenészek réme, a fokális disztónia, amely azzal jár, hogy egy elszigetelt izom vagy izomcsoport elveszíti az izomtónusát, vagyis irányíthatatlanná válik. Van Vugt szerint, ha rendszeresen hasonló vizsgálatnak vetnék alá a zenészeket, a számítógépes program segítségével idejekorán felismerhetnék a betegség jeleit, még mielőtt a művész észlelné magán a tüneteket.