Carmen szerepében Rinat Shaham

Oberfrank Pálnak sikerült showműsorrá zülleszteni Bizet operáját. Pedig a  Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a szerep ügyeletes sztárja, Rinat Shaham lépett fel.

Oberfrank Pál rendezése lihegve próbálja kielégíteni a korízlést, kínosan trendi akar lenni. Van pár jó ötlete, de gondolat hiányában valamennyi elhervad. Ott vannak például a táncra perdülő öltönyös biztonságiak, várnánk, hogy majd csak kikerekedik belőlük valami. De nem. Aztán ott vannak az esernyők. Utoljára Dario Fo vonultatott fel ennyit 1992-es A sevillai borbély rendezésében. De míg nála az esőfogó csodálatos metamorfózisokon megy keresztül, addig Oberfranknál pusztán egyszeri látványelem.

Ugyanúgy nincs dramaturgiai szerepe, mint a vízadagoló automatának, a ventillátornak, a pompon lányoknak, a rohamrendőrök felszerelésének, a színpadra tetovált bikának, de még a megdöntött tükröknek sem, melyek az egész teret uralják. Legfeljebb annyi, hogy megduplázzák a nagy semmit. A tömegjelenetek káoszát, vagy a Lillas Pastia kocsmájában diszkófénnyel nyakon öntött jelenetet.

A Carmen kiválóan alkalmas arra, hogy pszichológiailag hiteles kórképet rajzoljon a szerelem mibenlétéről, ugyanakkor minden erőfeszítés nélkül le lehet zülleszteni egy ostoba szappanopera szintjére. A Margitszigeten pontosan ez történt. Sőt Oberfranknak sikerült showműsorrá degradálni az operát, és ebben az énekesek kivétel nélkül partnerei voltak.

Bőrszerkós domina

Még a szuperdíva Rinat Shaham is, aki már olyan sokszor énekelte a szerepet, hogy csak belökik egy színpadra, és azonnal feltalálja magát. Megtörtént. Ő maga mondta egy interjúban. Hiába álmodott Oberfrank nagy tereket és hatalmas tumultust, igazából csak Rinat Shaham volt jelen a színpadon, és ha jellemformálást tekintve nem is, de hangilag messze túlnőtt a produkció provinciális keretein.

A jobbféle Carmen-interpretációkban a szexista cigánylány az opera harmadik és negyedik felvonásában tragikus hősnővé avanzsál. A Margitszigeti színpad Carmenje azonban mindvégig szimpla bőrszerkós domina marad. Don Giovanni lebutított női alteregója kizárólag a numerára hajt. Hangjában, mozgásában visszataszítóan közönséges, amivel talán sok hímet felizgat, pedig valójában kevés köze van a szexualitáshoz. Sokkal inkább a hatalomhoz és a birtoklásvágyhoz. Ez is lesz végül a tragédiája: intimitásra való képtelensége.

Shaham sok finom pianissimóval énekli az Habanerát, a közhelyeket a darab valamennyi slágerszámában igyekszik felülírni, de drámai hősnőt teremteni nem tud. Érzéki zsenialitása kimerül abban a törvényszerűségben, hogy csábításából újabb és újabb kudarc fakad.

A hőstenor otthon felejtette a hangját

A magyar énekesek közül nemigen rúghat mellette labdába senki. Shaham valamennyi magyar kollégáját leénekli a színpadról. Leginkább darabbeli ellenpontja, a líraian kispolgár Micaela kap valódi karaktert Létay Kiss Gabriella alakításában. Ha a sors úgy hozza, és Don Joséval összejön, békés nyugdíjas éveket tölthettek volna egymás társaságában.

A Don Josét megformálni igyekvő Kiss B. Attila otthon felejtette a hangját, amit az egész előadás alatt kétségbeesetten igyekszik megtalálni, persze sikertelenül.  Az ilyen fokú indiszponáltságot Veronában már kifütyülték volna. Nálunk minden megnyilvánulását lelkes taps követte.

Escamillót a megejtően mély orgánumú Kálmándi Mihály alakította kevés színészi fantáziával, hullámzó hangi lelkesedéssel. Akkor volt a legjobb, amikor sikerült némi önironikus távolságot tartania a torreádor celebre vett figurájától.  Sok értelme nem volt a sajtótájékoztatós jelenetnek, az is egyike a rendező hamvába holt ötleteinek, aki a művet felmelegítendő, félkész mirelitként kezeli, aminek ízeit gazdag fűszerezéssel próbálja feldobni. Pedig a művészet felelősség. Óriási luxus lemondani az értelmezés lehetőségéről. A kisebb szerepek megformálói sem törekedtek különösebben ilyesmire, kicsiségük tudatában igyekeztek semmilyennek tűnni. Gábor Géza Zunigája emelkedett ki a szürkeségből leginkább.

A felelősséget egyedül a karmester, Kesselyák Gergely érezte át. Az Operaház zenekarában (Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara) képes volt a műnek azt a tartományát megszólaltatni, amiről a rendezés és maguk az énekesek is elfeledkeztek.