Haja Zsolt és Megyesi Zoltán / Fotó: Hajdú D. András
Alföldi Róbert rendezésében Gluck Iphigeneia Tauriszban című operája úgy indul, mint egy jó színház: iróniával. Nem lehet nem annak tekinteni a nyitány előtt előretipegő három Kudlik Júliára (esetleg Hoffmann Rózsára) hajazó hölgyet. Egyikük kezében locsolókanna, a másikéban mosdótál vagy inkább bili, amelybe a magasból csorgatják a vizet. Aha, vihar a biliben, amit a kiskosztümös nyugdíjas tévébemondók (talán párkák?) kavarnak. A harmadik zöld ágat ráz a kezében, az első lemezlappal a dörgést imitálja. Vicces, távolságtartó, és mondom, ironikus.
Az opera tényleg viharral kezdődik, bár a nyitány messze nem olyan viharos, mint azt a historikus előadások legjobbjainál, Gradinernél vagy Minkowskinál megszoktuk. Ennek persze az is lehet az oka, hogy momentán a Richard Strauss-féle átdolgozást halljuk. Ez nem csak annyit jelent, hogy a szöveget németül éneklik, Strauss belenyúlt a zenébe is, ami állítólag ettől nem lett jobb.
Vashegyi György áll az Operaház Zenekarának élén, a hazai historikusok felkent papja. Az az érzésem, mintha ő maga sem tudta volna eldönteni, hogyan lehet hitelesen megszólaltatni az átdolgozást úgy, hogy saját historikus szemléletmódját se kelljen feladni, de Strauss szelleméhez is hű maradjon. A tempók enerváltak, nem csak a nyitányban. A zene szépsége érvényesül, túlzottan is, de a dráma rovására, előtérbe kerül a „glucki zenei szövet végtelen egyszerűsége” (Charles Rosen).
Gluck erőteljes, vad dinamikai és tempóváltásaiból, hajmeresztő ritmus-kereszteződéseiből alig hallani valamit. Mindez egyszerű geometriai formává válik, melynek metsző élét Vashegyi lekerekíti.
Geometriai maga a rendezés is. A diktatúrát formailag is megtestesítő vörösmárvány fal akár a Kreml egy darabja is lehetne. Alföldi nem aktualizál, de mintha hangsúlyozná, hogy az üldözési mániában szenvedő szkíta diktátor, Thoasz és napszemüveges testőrei a demokráciát minden pillanatban fenyegetik. Alföldi inkább a darab politikai, semmint lélektani oldalára helyezi a hangsúlyt.
Mivel az irónia csak nyomokban fedezhető fel, láthatóan nem szervezőelve a rendezésnek. Ahol a lélektané lenne a főszerep, ott Alföldinek nem nagyon vannak ötletei. A második részben több a poén, például ott a papírzacskóból falatozó templomszolga (inkább pedellus?). Vagy amikor a végén a megafonnal közeledő, hipszterre vett Diána Oresztészt összekeveri Püladésszel, aki látványos gesztussal mutat a célszemélyre, mire az istennő újrakezdi mondandóját.
Alföldi végül lelöveti a zsarnokot, a pisztolydurranás mindig hatásos egy színpadon. A darab azonban csak elnagyolt, félig kifaragott szobor marad, a rendezés nem tudja életre kelteni Gluck operáját. Ezen a sok vér sem segít, amit literszám használ a valóság illúziójának felkeltéséhez.
A darabban rejlő pszichodráma lehetőségét az énekesek sem képesek kiaknázni. Wierdl Eszter Iphigéniájának éles-fémes hangjából hiányzik az önmarcangoló és önvádban élő lélek pszichológiai sokszínűsége. Óriási erőbedobással végigénekli a darabot, miközben kívül marad rajta. Megyesi Zoltán Püladésze vokálisan mindenképpen a leghitelesebb alakítás, képes átélhetően megszólaltatni a barátság és önfeláldozás hangját. Haja Zsolt Oresztésze egysíkúbb, bár tiszteletreméltóan sokat küzd a drámai hatásért.
A három Kudlik Júlia (vagy Hoffmann Rózsa?) valamit még ügyetlenkedik a végén, de jelenlétük olyannyira nem szerves, hogy hirtelen nem is értem, honnan csöppentek oda.
Utolsó kommentek