Az analóg korszaknak a CD 1982-es piacra kerülése vetett véget. Ha az akkori jóslatok beváltak volna, ma már csak a padlások és pincék mélyén bukkanhatnánk bakelitlemezre. Ezzel szemben az LP egyfajta reneszánszát éljük.

Vannak bakelitlemez-boltok és -vásárok, sőt léteznek új lemezfelvételek is, ismét vehetünk lemezjátszót valamennyi tartozékával együtt, LP-t hallgatni trendi dolog lett, szinte kultusza van, ami mégiscsak furcsa, mert hát egy hanghordozó az csak egy hanghordozó: használati eszköz, amelynek segítségével érzéki élményhez juthatunk.

Pedig az új technikák számos előnye elvitathatatlan a régivel szemben: a cédét egyszerű kezelni, hosszú a játékideje, az MP3-as lejátszóké még hosszabb, ráadásul magunk állíthatjuk össze a repertoárt, vagy tölthetjük le az érdekesnek tűnő zenéket az internetről. Akkor meg miért tört ki az LP-nosztalgia?

Nos, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben készült bakelitek egy százéves fejlődés csúcspontjának tekinthetők. Hangminőségüket az adott technikai lehetőségeken belül tökéletesítették, a lehető legközelebb kerültek az élő hang visszaadásához. Az elismerten legjobb hangminőségű felvételeknek a hatvanas évek LP-i számítanak, például a DECCA által kiadott Wagner Nibelung gyűrűje vagy Strauss Saloméja Soltival és a Bécsi Filharmonikusokkal.

Ugyanilyen élmény valamennyi DECCA-lemez, amelyet az ’50-es évek közepétől a ’60-as évek közepéig adtak ki. Közülük is kiemelkedik Verdi Aidája Karajannal. Vagy ott vannak a Living Stereo ugyanebből az időszakból származó kiadványai, az egyik leghíresebbel, Verdi Otellójával az élen, a feledhetetlen Tullio Serafin tolmácsolásában. De hasonló minőséget képviselnek Erich Leinsdorf Puccini-felvételei.

Azonban az a személyes tapasztalatom, hogy az igazán ütős zenei interpretáció okozta élmény felülírja az audiofil hedonista élvezetét. Jó példa rá Verdi Traviatája Arturo Toscaninivel. A felvétel 1946-ban készült. Digitálisan felújított cédé-kiadása torzít, sistereg, az előadás hőfoka azonban megolvaszt mindent maga körül. A hang minősége valójában nem technikai kérdés.

Az LP és CD összehasonlító tesztekből érdekes módon mindig a bakelitek kerülnek ki győztesen. A digitális hangtechnika nem hozott minőségi javulást, csupán kényelmet. Könnyebben kezelhető és kevésbé sérülékeny, ám ez az érzéketlensége, úgy tűnik, a hangzásában is megjelenik.

Ami persze csak vájt fülűek számára érzékelhető. A nosztalgia valószínűleg sokkal inkább a körítésnek köszönhető: az érzéki élménynek, ahogy az ember óvatosan kiveszi a bakelitlemezt a tasakjából, ahogy felteszi a lemezjátszóra, ahogy ráhelyezi a tűt, és várja, hogy megszólaljon A HANG.

***

További cikkek a témáról.