Amikor a Bach-maraton programjai  közül szemezgettem, melyikre szeretnék elmenni, elsőként jelöltem be a Kuijken-fivérek koncertjét. Nikolaus Harnoncourt és Frans Bruggen mellett ők a historikus játékmód legnagyobb úttörői. Annak idején számos lemezt meghallgattam velük, karmesterként nagyra tartottam Sigiswald Kuijkent, bár az is igaz, hogy aztán mindig inkább Harnoncourt vagy Gardiner előadásai mellett döntöttem. De még így is óriási várakozás volt bennem. A csalódás mértékére viszont nem találok jelzőt.Kritika.

Bár az összes koncertet messze nem sikerült abszolválnom, számomra a Bach-maraton leggyengébb láncszemeinek a Kuijken-testvérek bizonyultak. A Musikalisches Opfer BWV 1079 (Zenei áldozat) programjához hűen valóban áldozattá vált a kezeikben, egy képzelt történeti hűség oltárán magát a muzsikát áldozták fel. Unmusikalisches Opfer, ez a cím jobban illet volna az előadásukhoz.

Bach kései műve, a Nagy Frigyes porosz király témája által inspirált variációsorozat a legjobb interpretációban is nagy falat a befogadónak. Tömör, szikár ellenpont gyakorlatok, kikristályosodott dallammenetek a kromatika sűrű liánjaival összecsomózva. Hogy eredetileg milyen hangszereken adták elő, pontosan nem tudni, de a partitúrából kiolvasható, hogy csembaló, vonósok és fuvola voltak a főszereplők.

Sigiswald Kuijken kezében hegedű, Barthold Kuijkenében fuvola, Wieland Kuijken lába között a viola da gamba. Öregek, fáradtak, hakniznak. A testvéreknél jóval fiatalabb Benjamin Alard a billentyűknél. A négy hangszer a Fesztivál Színház barokk zenére hangolt méreteihez képest is vérszegényen szólt. A csembaló hangjára Benjamin Alard csak a fejét ingatta, egyszer két tétel között próbálta megszerelni a hangszert, de hiába. A fuvolát az ötödik sorban már csak foltokban lehetett hallani, különösen a triószonátában. Amúgy külön-külön a fuvola és a viola da gamba szólt a legszebben, de párbeszéd a triószonátában sem alakult ki közöttük. Harapni lehetett az unalmat a levegőben. Irigykedve néztem azokat, akik az 5. kánon környékén a sor közepéből is képesek voltak kiverekedni magukat.

Sigiswald Kuijkennek ez nyilván nem tűnt fel, mert amikor épp nem volt jelenése, békésen szundikált. Amikor meg volt, akkor is olyan bizonytalanul húzta-vonta, mintha nem tudna vagy nem akarna felébredni. Kezében olykor úgy csúszkált a nyirettyű, mint kréta a táblán. A Kuijken-fivérek Benjamin Alard hathatós közreműködésével végül közös erővel, enerváltan szecskázták szét a sűrű kromatikát, aprították a ritmust hűvös halomba. Előadásuk olyan volt, mintha Hamlet szótagolva mondta volna fel a Lenni vagy nem lennit.